Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-09-10 / 37. szám

597

UNANTULI PROTESTÁNS LAP

598

földdel és félig beföldelt emberi csontokkal volt betemetve. E látványra szinte megmereviilt szivem és kísérőm tomboló haragban tört ki ez iszonyat láttára.

A második derékszög közepén, melyben a börtön volt, van egy nyirkos, sötét udvar és a köröskörül elhelyezett, nagy vasrudakkal ellátott kicsi ajtók mutatják, hol voltak a régi börtönök, ezek a kiesi, alacsony és nyirkos cellák, melyek alig képesek csak egy embert befogadni. E cellák közt vannak földalatti boltok, melyek a régi Néro-féle circus romjaiból épültek, azon romokból, melyek arra látszottak rendeltetve lenni, hogy a Jézus martyrjai vérében fürödjenek. E boltozatokban találunk az egyik sarokban egy körülbelül 30 fokú kőlépcsőt, melyen levezették a szerencsétleneket, kiket elevenen való befalazásra ítéltek. A földön talált hullák mutatják még világosan, hogy mint ment végbe e barbár exekució. Hátrakötött kezekkel mészszel kevert földbe temették be a szerencsétleneket egész vállig, azután elfalazták a nyilast s hagyták őket éhen halni! ! E csontvázak görcsös elesavarodásai mutatják még a rettenetes harcot, melyet még a halál előtt ki kellett állaniok.

Elhagytuk e pokoli hajlékot, hogy folytassuk látogatásunkat a régi börtönökben. Az épület e része 60 igen kicsi börtönt foglal magában, melyek három emeletre vannak beosztva. A tömlöcök mindegyikében egy szörnyű gyűrű látható, melylyel a foglyok testét körül övezik; e gyűrű némelyikben a falhoz, másikban a padlóhoz van erősítve. Egyik börtön közepén volt egy kerek kő, melyet a kormány fölemeltetett, illetve elmozdittatott s kitűnt, hogy egy nyílást zárt el, melynek fenekén emberi csontok voltak láthatók. Hogy az áldozatok holtan vagy elevenen lettek-e ide temetve, azt nem lehet határozottan tudni.

Ily iszonyat közepeit mély megilletődés szállja meg az embert, ha a félig elmondott falfelirásokat olvassa. Az egyikben például ez áll: „Az LA* énnekem őriző pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom;“ a másikban: „Az emberek önkénye és kegyetlensége nem szakíthatnak el engem egyházadtól, oh Krisztus, egyetlen reménységem!“ a harmadikban : „Boldogok, a kik szenvednek az igazságért: mert övéké a mennyeknek országa.“

Egészen kifáradva és lesújtva e borzalom látásától, az új tömlöcök felé fordultunk, melyek két osztályból állanak; mindegyik egy-egy igen szűk cella, mindössze három lépés hosszú. Az ablak oly magasan állott, hogy maga a fogoly azt sehogy sem nyithatta ki, hogy friss levegőt bocsásson be; a foglyok itt egészen e tömlöctartó kegyelmére voltak hagyva. A berendezés egy szalmazsák, egy fazsámoly, a falhoz erősített kicsi asztalka és egy korsóból állott. Mielőtt a börtön ajtai bezárultak volna a foglyok mögött, levetkőztették és kikutatták őket; zsebkést, pénzt, értékes holmit, cipőzsinórt, nyakkendőt, zsebkendőt mind elvették tőlük. Napjában egyszer nyílott meg a börtön ajtaja, mikor a tömlöcmester hozta a foglyoknak az ételt, levest egy kis csészében, vagy 3 uncia húst és

12 uncia kenyeret. Kés, villa, kanál, pohár és tányérral nem szolgáltak az inqisitio foglyainak.

A hosszú folyosó által elválasztott cellák ajtai felett egy-egy feszület állott, melyen azonban a megváltó képének nem olyan kifejezése volt, a minő lehetett, midőn ama fenséges imát mondotta : „Atyám ! bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek !J Nem, hanem vad, fenyegető kifejezést öltött A cellák belsejében pedig a bejárat felett nagy betűkkel valamely bibliai mondás állott, a legfenyegetőbb helyek, a milyeneket csak a törvényben és a prófétáknál lehet találni. Sehol sincs olyan, mely könyörületről és irgalomról beszélne ; az inquisitio szótárában ilyet hasztalan is keresnénk. Sehol sem találjuk a szánalom fölgerjedését, no mert hiszen egy eretnekkel szemben szánalmat érezni, az már maga eretnekség volna. Az egyik börtönben p. o. föl volt írva a 109. Zs. 6. v. : „Adj néki gonosz fejedelmet és az ellenség álljon az ő jobb keze felől!“ a másikban ugyanezen Zs. 17. v. : „Es szerette az átkot, hogy reá szállana és nem akarta az áldást; és eltávozik tőle.“ a harmadikban Mózes V. könyve 28. rész 19. v.: „Atkozott lészesz, mikor bemenendesz, és átkozott lészesz, mikor kimenendesz.“ És még síik ezekhez hasonló.

Még sokkal félelmesebb volt az u. n. „próbaszoba,“ hova azok vitettek, kik az inquisitio követeléseinek nem akarták magukat alávetni. Mert mégis a kínzásokat régi módon hüvelykcsavarással, gúzszsal, a tagok kificamításával, rángatással, siitögetéssel stb. a 19. században már nem lehetett végezni, találtak ki új methodust a nyakas eretnekek megalázására. A „próbaszoba“ egy igen kicsi térség volt közvetlenül a tető alatt, egy dél felé irányzott fedélablak, a börtön közepén, bocsátotta be a világosságot, az ablakhoz jutást vasrudak akadályozták meg, hogy a fogoly ki ne nyithassa és friss levegőhöz ne juthasson. Róma nyári hevében, e börtönben való tartózkodás szinte elviselhetlen volt; olyan volt, mintegy égő kemence. Ha a nap sugarai eltűntek, még elviselhetlenebbé vált a kis cellában összeszorult hőség, mert ekkor még jobban érezhető volt a megfertőztetett lég szörnyűsége, mely a túlságos hőség és a kigőzölgés miatt teljesen megromlott. Ezekhez járult még a szomjúság kínja; mert a foglyok napjában csak egyszer kaptak egy kis edényke vizet.

Hátra van még a régi kinzó-kamra meghatározása, mely a földszinten volt s melybe egy kis kőlépcsőn lépett le az ember. A kínzó eszközök már nincsenek meg, de még lehetett látni egy a falba erősített vas horgot, mely a kerék tengelyéuek támogatására szolgált, tovább közepén a négyszögletű követ, a hurokkinzásra rendelt gerendával. A bolthajtáson látható gyűrűk ismét egyéb kínzásokra emlékeztetnek. Egy nagy, a terem egyik sarkában álló kandalló a tüzkinzás helyét árulja el. E boltozat most pincévé alakíttatott át, a hol a tisztelendő inquisitor atya borait tartotta. E pince mellett szakittatott ki a republikánus kormány egy falat, melynek sárral szürke szint adtak,