Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-07-16 / 29. szám
Tizedik évfolyam. 29. szám. Pápa, 1899. julius 16. László József emlékezete. Gyász beszéd. László József kocsi lelkész, főiskolai gondnok és kir. tanácsos felett 1899. július 7. Nehem. XIII. 14. Emlékezzél meg én rólam én Istenem ezért és ne engedd, hogy eltörültessenek az én jótéteményeim, melyeket cselekedtem vala az én Istenem házával. Gyásztisztességtételre összesereglett szomorú Gyülekezet. Elvégeztetett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, a bibliának ezen az emberi sziveket megremegtető szavai járják át lelkünket, foglalják le gondolatainkat, borítják gyász-érzésbe a kebleket e szent házban, a mint tekintetünk a gyász koporsóra esik, a mint lelkünk a benne nyugovó nemes lelkű férfiú emlékével foglalkozik. Mert bár ő oly magas kort ért el Isten kedvező kegyelméből, a minő csak kevés kiválasztottaknak jut osztályrészül, mégis úgy szerettük volna, hogy tőle ne kelljen még elválnunk, hogy legyen ő még sokáig a mi tanító mesterünk egyszerű nemes jellemével, a mi előttünk világlo példányképünk, a mi egyházi és társadalmi közéletünkben szeretetével minden irányban áldást árasztó jótékony napunk. Fájdalom, hogy az Urnák utai nem a mi utaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink, az Ur parancsolt az ő angyalának, az *ő végzésének emberi óhajtás ellent nem állhat, a nemes szivü ember megválik tőlünk, a kik őt annyira szerettük, tiszteltük, a földi életre, kegyeletes emléket és mély báuatot hagyva maga után hozzá vonzódó és ragaszkodó szivünkben. Hogy is ne bánkódnánk elvesztésén annak, a ki úgy magánéletében, mint közpályáján mint az önzetlenségnek, az erénynek, a tisztességnek példányképe tündökölt előttünk, a kinek nemes gondolkozása, igénytelen egyszerűsége, mély bölcsessége, jó szive vonzott bennünket mint valamely titokzatos erő, mely szivünk érzelmeinek legmélyebb gyökereibe fogódzik. Hogy ne fájna nekünk az elválás attól a férfiútól, a kiben az embert, a lelkészt, a hazafit, a társadalom hasznos munkását nem közönséges és köznapi alakjában, de eszményi fenségében és magasztosságában láttuk, nem képzeletben, de a valóságban élni magunk előtt? És mégis, ha e gyász koporsóra tekintek, ha a boldogultnak halálával bevégződött 88 éves magasztos életére gondolok, ha azt a lelki nyugalmat, azt a minden földi kisszerüségen felül emelkedő és győzedelmeskedő lelki erőt, élő hitet és reménységet tekintem, a melylyel a boldogult szembe ment a halállal: lelkem, szivem érzi, hogy az ő tőle való megválás fájdalma sem az ő szivében, sem a mi szivünkben nem az a leverő, a lelket a megsemmisülés rettegéseivel fenyegető érzés, a mi miatt az emberek a halált közönségesen oly félelmetesnek tartják: hanem a felemelő magasztos öntudat által megszentelt érzés, a mely a megválás szomorúságát a megdicsőülés fenségével köti össze! A melynél a test felbomlása által okozott érzéki fájdalmak elcseudesittetnek, túlszárnyaltalak a léleknek azon tiszta gyönyöre által, a melyet a kötelesség hű betöltésének tudata ád, a mely a földi élet véglehelletének ellobbanásánál is, mint egykor István vértanúval, láttat a hittel teljes lélekkel megnyilatkozott egeket és a Megváltót, — a kiben hitt, — látja állani Istennek jobbjáu. Ez a tudat enyhiti a mi fájdalmunkat és 29
