Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-07-09 / 28. szám
437 UNANTULI PROTESTÁNS LAP 438 meg észrevételeiket. Ez nekem bizonyos biztosíték tesz a mellett, hogy — a mint az különben nem is lebet másként — szentén melegen érdeklődnek a tárgy iránt és hogy végül is az győz, a mi jobb ; akár az én véleményem, akár a másé. Ha már nem szólok se tantervűnk, se tankönyveinkről, s a tanórák elkelyszéséről, se a tanárok tudományos minősítéséről, akkor ezek után első sorban kell szólnom a vallástanár egyéniségéről. A vallásos nevelés elsőrendű tényezői között is, véleményem szerint a vallástanár arravalósága, igazán nemes egyénisége, tárgyáért hevülő szent lelkesedése a legfontosabb. Egy kiválóan vallásos egyéniség nagy mértékben képes enyhíteni azokat a hiányokat, a miket talán a tanterv, talán a tankönyvek, talán a tanórák mostoha elhelyezése mutatnak, sőt képes azokat legyőzni is. Pia általában áll, pedig áll, hogy az iskola telke a tanár: kétszeresen, sőt sokszorosan áll ez a vallástanárra nézve. Szép az nagyon szép, ha a vizsgán értelmesen és folyékonyan tudnak felelni növendékei; de ez még nem bizonyítja föltétlenül, hogy sikeresen működött. Más tantárgynál ily eredmény annyi mint teljes siker. Itt nem. Itt a tudás csak eszköz; eszköz arra, hogy általa istenes egyéniség képződjék; olyan férfi, a ki bár teljes tudatában van kiváló tehetségeinek és önállóságának, azért szent félelemmel borul te a Mindenható előtt s abban teli igazi örömét, ha vele létekben egyesül. Csakhogy ily egyéniség képzésére a tudománynak bármily világos hirdetése és annak puszta ismerése távolról se elégséges. Jézust buzgón, odaadással követték tanítványai, lelkesedéssel üdvözölték a romlatlan telkek már akkor, a mikor még nem is értették tisztán a tanításait. Életében volt az ellenállhatatlan vonzerő; telkének nemessége ejtette foglyul a telkeket. Ez az, a mit nekünk nevelőknek egy pillanatra se szabad szemünk elől téveszteni. A vallástanár az iskola papja. A mi áll az igehirdetőkre általában, áll ő rá is. Neki az ifjúság példányképének kell tenni, különben nem tesz maradandó gyümölcse a működésének. Ha azt találnak észlelni rajt a növendékek, hogy tisztán csak kenyérkeresetből végzi teendőit : ekkor még ha semmi mulasztást se követne is el a rendszabályok szerint, már ez is kimondhatatlanul veszélyeztetné munkája sikerét. Ha pedig egyenesen az a vélemény terjedne el róla, hogy maga se veszi komolyan, a mit hirdet, akkor kárba veszett minden perce, sőt a mi ennél sokkal több: megrontotta növendékeit. Hogy miként kell élnünk és tanítanunk, ha igazi sikert akarunk aratni, gyönyörű szépen fejezi ezt ki H. Müller e szavaiban : „Háromnak kell a prédikátorban prédikálni: a szívnek, a szájnak, az életnek. Az életnek bizonyítani kell, a mit a száj mond és a szájnak azt kell szólni, a mit a szív érez.“ Megszivlelésre igazán érdemes szavak! (E’olyt. köv.) Amerikai katholicismus.*) Március elején a pápa a katholicismus röviden „amerikanismus“-nak nevezett irányát elitélte, egy héttel azután, hogy Schell würzburgi tanár munkáit az „index“-be tette Az „amerikanismus“-t, a mi röviden jellemezve szabadelvű és amerikai nemzeti katholicismust jelent, Hecker Tamás alapította. Hecker 1819-ben született New-Yorkban, mint egy oda bevándorolt német protestáns munkáscsalád ivadéka. Gyerekkorában előbb könyvnyomtató, majd pékinas. Már ekkor mohón kapott az olvasmányokon, különösen oly könyveken, melyek vallásos tárgyak és kérdések megfejtésével foglalkoztak. Mert methodista annyától komoly vallásos érzéket örökölt, s maga is sokat töprengett az Isten és ember belső lényege, s egymáshoz való viszonyuknak titka fölött. A mellett szigorúan erkölcsös életet élt. Naplója szerint Isten gyerekkora óta belső világosságot gyújtott benne, s telkével vezérelte. De azért megesett vele 15 éves ifjú korában, hogy értelmét kínos kétségek gyötörték. Olyan egyesületnek tett tagja, a mely Jézusban társadalmi reformátort, s az evangéliomban sociál-demokrata programmot látott. Egyúttal belemélyedt Kant, Eichte és Hegel tanulmányába. Pl korban rationalis iránynak hódolt s egyházilag egyideig az unitáriusokkal tartott. De nem sokára megváltozott. Megundorodva a világ szerinti verseny hajszájában nyilvánuló önzéstől, s mystikus belső élete ott nyugtot nem találva, a „világ“ előtte minden becsét elvesztette. Ott hagyta a sütő teknőt, s ezentúl csak telkének a „szeilem“-hez való titokzatos viszonyát akarta fürkészni. Ausioi voltak, s isteni jeleket látott, hogy valami nagyra van hivatása. De ehez nem keltett tanulmány. „Nem tudott soká tanulni“ úgymond „a belső lény nem engedi. Azt mondja : én vagyok minden! Kérdezz engem s többet tanulsz tőlem, mint mindabból, a mit eddig megírtak. Légy az én eszközöm, ez hivatásod, légy szolgám, ez dicsőséged.“ Ámde bármily lélekemelő volt az az érzése, hogy Isten közvetlenül vezeti, ép anynyira kínozta, hogy nem tudott tisztába jönni, sajátkép mit kell tennie. „Sokszor azt kell kérdeznem, mit akarsz hogy cselekedjen,“ Felelj, ha azt akarod, hogy a belső tűz meg ne emésszen, s életem nedve el ne száradjon.“ Majd családját elhagyva, annak nagy bánatára egy kommunista-társaságba állott, de ekkor sem tudta világosan, sajátképen mit akar és mit kell tenni ? „Mi tesz a vége mindezeknek, nem tudom. Nem tehetek mást, mint Istenre bízom magamat. Ez nem az én akaratom, hanem végzetem. Uj étet tárul föl előttem, viszsza nem térhetek, ez halálom tenne. Azelőtt bizonyos cél vezérelt tetteimben, most minden cselekedetemet a pillanat szüli és irányítja, függetlenül a múlttól . . . . Olyan vagyok, mint a ki nem felelős . . . Semmi nem hasonló ehez a belső élethez, a mi egy határozatlan *) Egyházi és világi lapokban mostanában többször előfordul az «amerikánismus» névvel jelölt egyházi irányzat. Azok kedviért, a kik t. olvasóink közül ez irányzatról tájékozva nem volnának, adjuk e közleményt. 28*
