Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-21 / 21. szám
325 vatalnoki karban, a kereskedelmi, közlekedési stb. intézéséiben ! ! Oly szép, oly hálás itt is a tenni, alkotni valé, mely mind két részre egyaránt, kivétel nélkül vár. Kiválogatni, kiszemelgetni a tehetségesebb tanulókat, a kikben meg van a siker biztos feltétele, a képesség, s a jellem, buzdítani, irányítani őket, a szülőket azok taníttatására, kieszközölni, ha szegényebbek lennének, megélhetésüket, fentarthatásukat, áltáljában szivvel, lélekkel oda hatni, hogy az arra valók ott érvényesítsék hazájuk, vallásuk iránti szolgálataikkal képességüket, a hol értelmi, erkölcsi kiválóságuknál fogva sokkal többet használhatnak a közérdeknek, mint odahaza sokszor csak is a puszta napszám eszközeivel ! Hiszen ha a közpályákról nem szólunk is, maholnap nincs papunk, tanítónk elég! Franciaországba már az elemi iskolákban rá teszi az egyház a kezét a szegény szülők gyermekeire, akár van bennük képesség, akár nincs s nevel: taníttatja magának szolgáiul, nálunk legalább a jókat, a kiválókat buzdítsuk, lelkesítsük, biztassuk e pályákra. A kié az iskola, a tudomány, a tekintély, a mivelődés nagy horderejű tényei, eszközei, azé a jövő. Mi még csak kezdetén vagyunk a mivelődés, a tökéletesedés nagy harcának ! Hol más nemzetek már világra szóló épületeket emeltek a mivelődés cultusának, nekünk még csak szerény hajlékaink vannak, melyeket itt-ott még tatarozgatni, tetőzgetni is kell, s már a kezdetén az első lépéseknél elmaradjunk, megelőzzenek mások, a kikről azt hittük, hogy nem is versenyképesek, utol sem érhetnek, csak messziről kisérhetnek bennünket ! Legyenek azért még egyszer üdvözölve a hű munkatársak. A múltakban nem csak vallásunk tanainak tiszta, meggyőző erejével hatottunk, hódítottunk, hanem a felvilágosodás, a tudomány azon szellemével is, mely ott falusi egyszerű elemi iskoláinkban lángra gyújtva, felsőbb iskoláinkban égve, messze világolva, nem csak mireánk vetette áldó varázsa fényét, hanem bevilágította a setétség helyeit is, vonzva, oszlatva azokat. Már a múltban is tanintézeteinkből, iskoláinkból ki világló, kisugárzó fény, melynek lángragyujtói, istápolói első sorban tanítóink valának, dicsfénynyel köritette, kiemelkedővé tette a többiek sorában felekezetűnket. Ma is a protestantismus ős ereje, miveltségben, tudományosságban terjeszkedő gyökérzete s az abból fakadt, az abból táplálkozó életerő csodákat teremt, messze felülmúlja, megelőzi a más felekezetek lassú tevékenységét, mesterségesen visszafojtott, már tanainál fogva sem életképes szellemi és anyagi életét. Csak hazánkban lenne ez másként ? Csak mi lennénk a kivétel az egyetemes, az általános szabály, a szemmel látható törvény alól? Fel-fel a munkára, pótoljuk a mulasztásokat, szerezzük vissza az elvesztett positiót, sőt haladjuk meg azt: közös erővel, egyetértő, kitartó, soha nem lankadó tevékenységgel ! Patay Károly. Észrevételek. 1. Midőn e lapok hasábjain a lelkész és tanító közötti viszonyról szólva, a lelkész paedagogiai szakképzettségénél többre tettem a tanítókét, határozott meggyőződésemet követtem. Kifejtettem, hogy ngy a lelkészi, mint a tanitói pálya, teljesen igénybe veszi az egyént. Mindkettő bár némileg rokon, de külön természetű tudást kivan, mert mindkettő külön és önálló hivatás. Az képtelenség, hogy valaki, egy és ugyanazon időben elméletileg és gyakorlatilag mindkét pályára, azokhoz méltóan úgy’ elkészülhessen mint az, a ki csak az egyikre készül. Tgy van ez a gyakorlatban is. Megvagyon írva : „senki sem szolgálhat két urnák 1“ Ez olyan igazság, mel) et C=ukás tiszteletei ur akkor, mikor síkra szállt annak a felfogásnak védelmére, hogy a lelkész paedagogiai tekintetben külömb szakember a tanítónál, figyelmen kívül hagyott. Mint minden szakképzettség, úgy a paedagogiai szakképzettség is olyan privilégium, melyet csak speciális szakiskola adhat, mert ha a szakképzettség bárhol is megszerezhető volna, semmiféle szakiskolára se volna szükség. Elismerem azonban, hogy a rátermettség folytán szakiskola nélkül is szakképzetté lehet kivételesen az egyén s miut ilyen kitűnő eredményt érhet el. Sohse kívántam, hogy a lelkész bálványaként álljon az iskolában, mert mindig elismertem, hogy univerzális nagy képzettségénél fogva, bármikor meggyőződést szerezhet az iskola szellemi színvonaláról a nélkül, hogy ezért az iskola szakszerű dolgaiba kellene avatkoznia. És ez a felügyelet és ellenőrzés jogához, szerény véleményem szerint, teljesen elég. A bölcs zsinati atyáknak aligha volt az a gondolatjuk, hogy a lelkész a felügyelet és ellenőrzés jogával bele avatkozzék az iskolai nevelés és tanítás mikéntjébe. Többet moudok : ők se tekintették a lelkészeket teljesen szakképzett tauitókuak, mert ha azoknak tekintették volna, nem alkották volna meg az egyh. törvény 447 és 450 §-át, pedig nagynevű s nagytudomáuyu lelkészek is voltak közöttük. A miket felhoz a lelkész tanügyi szakképzettségének bizonyítására, azok az én felfogásom mellett bizonyítanak. Állítsuk csak egymásmellé a két felfogás indokait. A theológus gyak. iskolába jár, meghallgatja a konfirmándusok tanítását, tanulja megismerni az iskolát, tanulja stúdiumait a lelkészi pályára, előadásra jár, alapvizsgára készül, alapvizsgát tesz, colloqual a paedagogiából, prédikációkat ir és tanul, közbe-közbe legációba megy, majd kápláni vizsgát tesz, mert lelkész, nem pedig tanító akar lenni. A tanítójelölt kizárólag a tanitói pályára készül annyi időn át, mint a lelkész a lelkészi és tanitói szakképzettségre. A képezdében szakszerű elméleti és gyakorlati képzést nyer, hallgatja a miuta-tanitót 3 annak útmutatása nyomán maga is tanít majdnem folytonosan. Nem természetes dolog é, hogy a szó valódi értelmében az utóbbi a szakképzett ? ! A káplántanitó tanítósága alatt prédikál, bibliát magyaráz, keresztel, úrvacsorát oszty esket, temet. Készülnie kell mint uj embernek minden esetre, ezeken felül tanul a papi vizsgára, mert lelkész és nem tanító akar lenni. A tanító ekkor már kizárólag az iskolának élhet s 21* DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 326
