Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-14 / 20. szám
311 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 312 a sok könyvet, ha csak a por lepi, azt felelte: hát ha egyszer az egyházmegye is, meg a lelkész ur is mindig macerálja az embert, hogy tanitson a tanterv szerint! Itt történt meg az is, hogy midőn a lelkész egy iskolaszéki taggal bement az iskolába s az azt kérdezte a lelkésztől: mi a mi kötelességünk itt? S midőn a lelkész azt mondá, hegy a többi között az, hogy meghallgassuk, miként tanit a tanító úr, a tanító közbe szólt: a mikénthez önöknek semmi közük! Ugyanitt történt meg az is, hogy a midőn a múlt évben a körlelkész és körtanitó egyik gyermekhez kérdést intézett, a helyi tanító egész ingerülten rájuk támadt, hogy ha itt kérdezgetni akarnak, akkor én itt haggom őket! Megtekintettem a harmadik gyülekezet iskoláját* Itt bizony a tanító a helyi lelkész előtt és előttem nyillan kijelentette, hogy ö hozzá a lelkésznek csak mint kántorhoz van köze, de mint tanítóhoz nincs, mert mint tani tónak csak a tanfelügyelő áll fölötte. Majd máskor meg, midőn a valláserkölcsi nevelés fontosságát fejtegettem előtte, ő ezzel szemben azt bizonyítgatta, hogy az életben az emberen a logarithmus többet segít, mint az Isten! Eljutottam a negyedik gyülekezetbe, a hol már két évvel ezelőtt az évzáró vizsgán annak voltam szemtanúja, hogy a felső 4 osztályban nem tudta egy gyermek sem, hogy ki volt az a Kálvin, mert egész éven át nem tanulták. S a tanító ennek mentségére azt hozta fel, hogy nem volt rá idő. És ez az iskola ev. ref. felekezeti iskola. Itt történt meg a múlt évben az a nem közönséges eset is, hogy az esperesi egyház látogatás alkalmával, bár volt értesítve a tanító, hogy az iskola is meg lesz tekintve, mégis midőn az egyházlátogatás megérkezett s ő ezt észrevette, 3/410 órakor elbocsálotta a gyermekeket. Ugyanitt történt az, hogy körlátogatásom előtt pár nappal a kir. tanfelügyelő az iskolát meglátogatta. Midőn a helyi lelkészszel az iskolából kijött, a lelkész a tanítót hívta magukkal egy kis eszmecserére a népnevelésről. A tanító erre azt mondja : szívesen átmegyek, ha a t. tanfelügyelő ur érti a kalábert, mert szükségem volna egy kis m. kir. pénzre. Erre a tanfelügyelő, az ő szokott szerénységével csak annyit mondott : én a tanügy embere vagyok, kártyához nem értek. Ugyebár különös dolgok ezek ! S hallom, a mint mondják többen : miért ezeket a részleteket itt fölemlíteni ! Miért ? Hát kérem nevezzük a gyermeket nevéről s bontsuk ki a sebet egészen, mely égeti, sorvasztja anyaszentegyházunk testét, hogy tudjuk radikálisan gyógyítani. Mert a ki még az ilyen jelenségeket is összedugott kézzel nézi, az nagyobb bűnös, mint a ki azokat elkövette *), Hát a mostanában emlegetett lelkész és tanitó közötti viszony, milyen ezekben a gyülekezetekben ? Kettőben látszólag tűrhető, mert a lelkészek a békesség kedvéért mindent elhallgatnak és elnéznek. A másik kettőben azonban, a hol a lelkészek észre merik venni a hiá*) Teljesen egy véleményen vagyok e részben a cikkíróval. Ennek a gondolkozásnak uralomra kell jutni. Szerk. nyokat, sőt talán még azok orvoslására a tanitó figyelmét négy szem közt fel is hÍvják, ott a kettő közötti viszonyról jobb nem is beszélni. Most azonban azt kérdezem, hogy melyik lelkész tesz helyesebben, az-e a melyik a békességért mindent elnéz, vagy az a melyik a békesség árán is teljesiti kötelességét ? Melyik használ többet, s melyik munkálja inkább az anyaszentegyház fejlődését ? Én kalapot emelek a szakképzett, helyes nevelési irányban mozgó s e mellet kötelességét, hivatását lelkiismeretesen teljesítő tanitó előtt s hála Isten ezt tehetem is, mert ismerek ilyeneket is szép számmal, ezeket tisztelem s lelkemből becsülöm ; de a kik kényelemszeretetükkel egy egész nemzedéket tesznek tönkre; a kik nem akarnak ismerni semmiféle felsőbbséget, a kik nem azt ismerik főkötelességüknek, hogy ref. egyházias nevelést adjanak növendékeiknek : azokat csak szerencsétlenségnek tartom anyaszentegyházunkra nézve. Végül, a mi Végh Istvánnak azon véleményét illeti, hogy a lelkésznek nem volna meg tanitói szakképzettsége ; ezt a gondolatot már magában véve is oly komikusnak tartom, hogy szinte nevetni tudnék rajta, ha nem egyik szomorú jele volna ez is, a tanítók mai gondolkozásmódjának. Hiszen a lelkésznek már a neve is lelkitanitó, ő is tanit. oktat, nevel s neki is az a módszertana s paedagogiai irányelve van, mint a jó tanítónak. Sőt meg van neki a káplánsága alatt éveken át szorgalommal, kitartással szerzett iskolai gyakorlata is. Hiszen a lelkészi és tanitói hivatal, mondhatnám olyan, mint két összenőtt ikertestvér, melyekhez ugyanazon irányú szakképzettség kívántatik, mégis azzal a külömbséggel, hogy az egyiké kisebb méretben mozog, a másiké mondjuk - — a népnevelésben — universális, mert felöleli az iskolait is. S hivatása lévén a lelkésznek a tanítás, hogy teheti fel VéghI. a lelkészről azt, hogy fejlődő elméleti és gyakorlati paedagogiai ismereteknek ne volna birtokában ? Ha a kir. tanfelügyelők egy jó részének szakképzettségét vonnák a tanítók kétségbe, a kik mint tudjuk jogászokból s nem ritkán tekintélyes földbirtokosokból kerültek ki s a gyakorlati tanítás titkait csak könyvekből ismerik : azt érteném. De mikor a lelkésznek paedagogiai szakképzettségét tagadják s Végh I. annyira elhagyja magát ragadtatni, hogy azoknak a népiskolai dolgokba való beavatkozását jogtalan és esetleg károsnak mondja: ezt az idők szomorú jelének látom. Teljesítse mindenki kötelességét s béke lesz velünk! Bállá Endre. Márcza. Esketési beszéd. Barkóczi Szmodis Kálmán kir. posta és távírda tanácsos és Hetesi Gyöngyike esküvőjén. (1899 márcz 21.) Keresztyén Testvéreim! Életünk, törekvésünk végczélja kizárólag a boldogság. Ezt keresi a gyermek játékainál, ezt az ifjú ábrándjainál, ezt a tettek embere küzdelmeinél.