Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-14 / 20. szám
309 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 310 S az igazai megvallva, okát sem tudom adui. — Keressem felekezeti eddigi képezdéink rendezetlenségében, kísérletezéseiben ? De hát a róm. kath. felekezeti képezdék vajon elébb s nem hátrább vannak-e köztudomásúlag minden tekintetben ! Ha nálunk eddig hiányos volt a tanítóképzés, nem olyan-e ez azoknál is, hisz sokszor botrányosan szellőztetik egy-egy képezde, lásd Nagy-Szombat, Esztergom ügyeit! Vagy keresem a túl zsúfoltságban, mely lehetetlenné teszi a kellő eredmény kifejtését, vagy legalább is kétessé, bizonytalanná teszi azt ? De hiszen ez közös baj, mindegyik felekezetnél meg van; Vagy a magyar fáj nyers, bárdolatlan voltában, melyet csak a nyers erő jellemez, a tudomány, a szellemi művelődés iránt pedig folyékonysága, hajlandósága nincs ? Valóban okát adni nem tudom, de azokat a számokat sem törölhetem le, nem vagyok olyan helyzetben mint az a róm. kath. érsek, ki egy neki nem tetsző költőnek müveit összevásároltatta, s mind megsemmisítette a civilisatio 20-ik századának nagyobb dicsőségére ! Ott vannak azok ország-világ előtt, hajdan a Magyar Állam, ma a Hazánk, Alkotmány, kath. hitvédelmi folyóiratok egész előszeretettel közölgetnek belőle szemelvényeket, hirdetvén nagy triumfussal a protestantizmus degenerálódását! (Folyt, köv.) Patay Kákoly. Népiskolai oktatásunk. Bismarlmak, Németország elhunyt legnagyobb emberének azon nyilatkozata jut eszembe, hogy „a német tanítók verték meg a francia hadsereget.“ Nagy dicséret egy testületre, nagy szerencse egy országra, melyről elmondható; magában véve pedig szép és nagy gondolatot rejtő mondás, melynek van alapja s ez az a megmérhetetlen befolyás, melyet a tanítók gyakorolnak a nemzet fejlődésére. A gyermek szellemi, lelki világára gyakorolt ezen átalakító befolyásnál fogva azonban, a mint a tanítóké a dicsőség, ha kezök alól jó és nemes gondolkozásu nemzedék kerül ki, úgy övék a felelőség akkor is, ha annuk belső lelki világa olyan, olyan századvégi. Pedig hogy erre a mai korra széltében használt „századvégi“ jelző nem valami nagy dicséret, azt úgy hiszem, bizonyítani fölösleges. Hiszen az elhunyó század utolsó tizedében nincs egy folyóirat, nincs egy egyházi lap, sőt politikai lap sem, a melyben a közromlottság, az erkölcsi siilyedés miatti jajszót ne hallanánk. Közelebbről pedig naponként olvassuk, hoyy a mai megváltozott viszonyok között a hiányos vallásos nevelés és egyháziatlanság miatt ref. egyházunk nap-nap után tért, illetve híveket vészit. Nekem hitem, sőt tapasztalataim után meggyőződésem, hogy ezen bajok forrása nem más, mint tanítóink legnagyobb részének fogyatékos kötelesség érzete s egyháziatlanságából kifolyólag a vallásos neveléssel mit sem törődése. Lássuk csak mennyire becsüli még egy politikai lap is a vallásoktatást ? „Nézzétek a bűnügyi statisztikát, vagy olvassátok a rémtörténeteket a szerelmi és családi drámákról, a törvénytelen születéseket és a gyermekhalandóságot, vessétek mérlegre és meggyőződhettek, hogy a törvény szigora elijesztő hatásával nem elég, hogy megtartsa az embert a jóban ; sőt a lelkiismeret sem elég, hogy megtartsuk a tiz parancsolatot; a felekezetiség sem elég, ha csak külső szin : hanem az élő isten félelem szükséges az emberiségnek. Mindeniknek a saját hite és vallása szerint. De a vallásnak hatása az emberekre csak úgy lehet, ha ha át is érzik és gyakorolják. Ezért müveit és nem müveit férfiaknak és nőknek, öregeknek és ifjaknak egyaránt szükséges a vallásoktatás folytonossága.“ Es én nem találom népiskoláink legnagyobb részében ezt az élő istenfélelmet, nem látom azt, hogy a növendékek a vallást érzik, nem tapasztalom a vallásoktatás folytonosságát. Kötelező ugyan minden iskolában a vallásoktatás, de a legtöbb tanító a legjobb esetben is csak tanultat s nem tanít, nem nevel; a mi miatt azután a valláserkölcsi oktatás és nevelés egyedül a templomra szorítkozik. Tudom, hogy érzékeny oldalát érintem a tanítói karnak, midőn a nagyobb részének kötelességérzetét fogyatékosnak mondom, de azt is tudom, hogy mivel tartoznak azon anyaszentegyháznak, mely Őket emlőjén táplálja. S mivel ennek sebe mély és nagy, a gyógyszernek is erősnek kell lenni s ez nem lehet más, mint a baj eredetének nyílt és őszinte feltárása. Mint mondám tapasztalat után állítom, a mit állítok s hogy ez alaptalan ráiogásnak ne tűnjék fel, feltárom nyíltan, hogy mi érlelte meg fölebbi meggyőződésemet. 11 évi lelkészi működésem alatt 5 gyülekezetben tanítottam is az egyik iskolában, tehát naponként szemtanúja voltam a tanító működésének, de a tanítói hivatal felelősségteljes s magasztos voltának megfelelő kötelességtudást egyiknél sem tapasztaltam, nem tapasztaltam — a mi a fő — bogy az életnek valláserkölcsi alapon igyezett volna nevelni. A múlt évben meglettem választva iskolavizsgáló körlelkésznek s a „Rendtartás“ utasítása szerint me«-tekintettem a mellém rendelt körtanitóval együtt a felügyeletem alá bizott négy iskolát. Az elsőben azt a kétségbeejtő dolgot láttam, hogy a tanító nem hogy nevelne, de még csak nem is tanultat, mert maga sem ismeri a tananyagot. Könyv nélkül nem tud feltenni egyetlen kérdést s nem tudja igazítani a gyermeket. Itt történt meg az, hogy midőn a gyermektől Socin követőit akarta kérdezi, a címet hibásan olvasván, ezt monda: beszélj fiam a szociálistákról! Elmentem a másik gyülekezetbe. Hát itt kérem a tanító nem akar ismerni semmi felsőbbséget. Itt történt meg az, hogy az egyház által meghozatott tankönyvek egy részét a tanító kiosztotta ugyan, de használatba csak egy részét vétette, a legnagyobb részt pedig a gyermekeknek ki sem osztotta. Midőn e miatt az iskolaszéki ülésen azt kérdezték tőle, hogy miért hozatja meg 20*
