Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-04-09 / 15. szám
235 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 236 valószínűen Ön se veszi valami komolyan.“ E szavakkal szelíden, de mégis érthetően helytelitettem e kihívást. Az említett lovezőlap vétele óta megkérdeztem másokat s, mi a véleményük ebben a dologban. E beszélgetések eredményét a következőkben foglalhatom össze: lehetetlenség, hogy akadjon akár egyes ember, akár bizottság, a ki, illetőleg a mely nyugodt lelkiismerettel, dönthetne- Hiszen mi mindennek pontos ismerése kellene ehhez. Avagy ismerem-e én, hogy milyen valóban az egyházi élet Püspök-Ladányban és Lepsényben? S ha mindkét helyen megjelennék, hogy szemlélődjem: meg tudnám-e állapítani jó lelkiismerettel, hogy mi a való és mi az, a mi csak látszat, itt és ott?! Avagy van-e mód rá, hogy megállapítsuk, milyen volt egyik vagy másik gyülekezet lelki élete akkor, a mikor Ön Püspök-Ladányban, Csizmadia Lepsényben az állását elfoglalta?! S van-e ember, ki az életet tapasztalatból ismerve azt mondhatná, hogy a lelkészi pályán, éppen a lelkészi pályán, a munkával és jó igyekezettel mindig egyenes arányban áll a siker?! Ugy-e lehetetelen biztos tudomást szerezni minden számba veendő körülményről? Az irodalmi téren kifejtett munkásságot talán már inkább lehetne mérlegelni. De itt is egyik az egyik mezőn, másik a másikon mutathat fel értékesebbet. A bíráló úgy járhatna, mint ahogy jártak azok, a kik Németországban a fölött versengtek, melyik nagyobb: Göthe-e vagy Schiller? S a kérdést az döntötte el a legokossabban, a ki azt mondotta: ne azon veszekedjetek, hogy melyik a nag}'obb, hanem adjatok hálát az Istennek, hogy mindkettő a tietek. Ez az értelme az én szerkesztői megjegyzésem e részének is: „az én legjobb tudomásom szerint Erőss ur és Csizmadia ur egyformán kiváló munkásai anyaszentegyházunknak; bár minél több ilyen lelkésszel ajándékozna meg az Ur bennünket, mint a minő ez a két férfi“. Mégegyszer kijelentem, hogy a bírói tisztet nem fogadhatom eh Egyébként változatlan tisztelettel vagyok Pápán, 1899 márez. 23. Kis József Márcza. Beiktató beszéd. Irta és testvérének a kenesei ev. ref. gyülekezet lelkészi hivatalába beiktatásakor, 1899. március 12-én elmondta Bakó Imre sió-hidvégi ref. lelkész. Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól. Amen. Tisztelendő lelkész ur, kedves testvérem az Urban és vér szerint! Igen tisztelt gyülekezet! Idvezitő Urunk tanítványainak azt az utasítást adta : „Elmemén, tanítsatok minden népeket.“ A tanítványok ez utasításnak eleget teendők, széjjel jártak a falukba és városokba s hirdették nagymesterük tudományát. Mindenütt találtak olyanokra, kik az isteni tudománynak meghódoltak, kik a lelketlen szertartásokat, a tehetetlen bálvány-isteneket odahagyva, boldogságukat, üdvüket az evangyéliomban keresték. Az evangyéliom e követői a falvakban és városokban egyesületeket alkottak, társulatokat szerveztek. így keletkeztek, igy jöttek létre a kér. ekklézsiák. Az ekklézsiákban szükség volt olyan férfiakra, a kik az ekklézsia anyagi és szellemi ügyeit vezessék, az evangyéliomi tudományt hirdessék, a Krisztus által szerzett sákramentomokat kiszolgáltassák, a gyülekezet tagjait tanítsák, az örömben mérsékeljék, a szomorúságban vigasztalják, a nagyokat és kicsinyeket beszédükkel és példájukkal idvességre vezéreljék. így keletkezett, igy jött létre a kér. lelkipásztori hivatal. A kegyelmes Isten ezt a szent hivatalt időrőlidőre fentartotta. Eleitől fogva „adott némelyeket prófétákat, némelyeket apostolokat és evangélistákat, némelyeket pásztorokat és tanítókat a szenteknek egy testbe való kötöztetésülcre, a szol gáláinak munkájára, a Krisztus testének építésére.“ így gondoskodott a kegyelmes Isten tirólatok is, kenesei kedves hitrokonaim, midőn aggkora miatt nyugalomba vonult, immár boldog emlékezetű lelkipásztortok távozása után nem hagyott titeket árvául, hanem rendes lelkipásztort mutatott ki ismét számotokra, a ti szabad választástok folytán, e mellettem álló kedves atyámfiában. Egyházmegyénk nt. esperese pedig engem küldött kozzátok, hogy ezen lelkipásztortokat, evangyéliomi reform, egyházunk ősi szokása szerint, hivatalába bevezessem, ünnepélyesen beiktassam. Es én lelkiörömmel jöttem hozzátok e tisztet teljesíteni. Lelki örrömmel egyrészről azért, mert hiszen szülőföldemre jöttem, oda, hol bölcsőm ringott, hol gyermekjátékimat játszottam s midőn most e szent házban — hol az én fejemre is a szent keresztség vize hullott — díszes soraitokon végig nézek, majdnem mind ismerős arcokat látok, közöttetek vérbeli rokonokat, gyermekkori jó pajtásokat szemlélek. „A tél dere már megüté fejemet“ s megüté azokét is, kikkel a boldog gyermekkort együtt töltöttem; de — bár őszbe csavarodtunk — gyermekkori kedves emlékeink megmaradtak. De lelki örömmel jöttem hozzátok másrészről azért is, mert hiszen a ti uj lelkipásztortokhoz engem kétszeres testvéri kötelék kapcsol. Egyik az, hogy egy pályán állunk; másik az, kogy egy édes anyának szíttuk emlőjét, azét a jó édes annyáét, a ki bár elköltözött már s aluszsza álmát a ti felszentelt földetekben, a ti elhunyt kedveseitek sorában, de — úgy tetszik nekem — mintha szelid, jóságos arcával, ez ünnepélyes pillanatban, megjelennék itt közöttünk s karjaival a ti választott lelkipásztorotokat átölelve, azt susogná hozzá az édes anyai szeretet lágy hangján: „Édes fiam! Áldom az Urat, hogy téged ide vezérelt! . . . Édes fiam áldjon meg az Isten és segéljen szent hivatásodban !“ Ne Ítéljetek hát meg engemet kedves földieim, kedves hitrokonaim, hogy midőn iktatói tisztemet teljesítem, szivem túláradott érzései miatt a szavak talán akadoznak ajkaimon.............
