Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-04-09 / 15. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

228

227

déknek egy ilyen könyvtárt alapítsanak. A hol ez a 3—4 frt terhére lenne az egyháznak, ott úgy is magukra vállalják a lelkészek és tanítók ennek egy részét, de csak egy kis jóakarat kell az ügy iránt s ezt a csekély összeget, minden megerőltetés nélkül fedezni lehet az egyház pénztárából. Fejes István a tiszáninneni egyházkerület elé egy tervezetet nyújtott be a parochialis könyvtárak berendezése és fentartásáról, s javasolja, hogy minden egyház költségvetésébe fel kell venni ezen a címen bizonyos összeget, készíttetni kell egy könyvszekrényt ily felírással: «A...i ev. reform, egyház parochiális könyvtára» s az egyházkerület által kijelölt könyveket lehet csak abba megszerezni stb. Midőn teljes elismeréssel adózom lelkészi karunk ezen kimagasló vezérférfiának az ügy kezdeményezése és indokolásáért, egyben nem szégyenlem ezen példával is erősíteni a hivatalos közlöny s általa a parochiális könyvtárak megalapítását. Igaza van Fejesnek, mikor azt mondja, hogy a parochiális könytárakba fektetett összeg magának az egyháznak fog idővel legtöbb hasznot hozni, s hol az egyház szegénysége miatt, ezt a csekély áldozatot nem hozhatja meg, ott a berendezkedés költségeire segélyt kell kérni a kerülettől vagy konventtől. Szóval minden anya egyház fizetne 4 frtot, a tanítóval biró társ és minden leány egyház pedig 3 frtott, s óv végén bekellene köttetni, az egyházlátogatás előtt pedig, a könyvtár gyarapodásáról és állapotáról, évenként jelentést kellene tenni. De ez már a könyvtári ügykezelés körébe tartozik, a miről ezúttal szólni nem akarok, hisz előbb még fel kell azokat állitaui

A Lap szerkesztőjét az egyházkerületi közgyűlés választaná öt-öt évre. A Lap mellékletéül proponált 12 Íves könyv-füzetben első sorban jó* ravaló kézikönyveket adnánk a theologusok kezébe, azután kerületünk vagy egyházmegyéink múltjára vonatkozó feldolgozott monográfiákat s minden ötödik évben egy-egy kötet különféle viszonyokra vonatkozó papi dolgozatokat, s ez lenne a dunántúli egyházkerület parochiális könyvtára.

Nincs egyéb hátra, mint az, hogy felkérjem a szerkesztőt az iránt való nyilatkozatra, reálisnak és elfogadhatónak tartja-e a közölt költségvetést, valamint a lelkészi értekezleteket a hivatalos lap és a parochialis könyvtárak felállítása ügyében véleményeik nyilvánítására.

Thűry Etele.

Az ev. ref. egyház és — tanítói.

(Vége.)

II. A Jelkész és tanító közötti jó viszony egyenes megrontására szolgál a „szakképzettség u dolgában kifejtett éles vita is. E kérdést „ Ir-—s“ cikkező rántotta elő hajánál fogva. Hol és mikor állítottam én azt, hogy a lelkész nem szakember? Azt mondtam, hogy „a lelkész a tanítót, mint a toniigy vezetésére, kezelésére képesített intelligens szakembert tekintse. . . „hivatali működésében számára elegendő jogkört s önállóságot biztosítson.1-1 Ezzel azt akarom mondani, hogy ma már a tanító tud a maga lábán járni; nem kell többé járszalagon vezetgetni ; a törvényben és szabályrendeletben elibe irt kötelességeinek teljesítésére nézve elég biztosíték nála a szakképzettség, ügybuzgalom, lelkiismeretesség és a szent eskü. Ez nem azt teszi, hogy a „szakképzett“ lelkész ne gyakorolja a felügyeletet. Szívesen látott elöljárónk és munkatársunk gyanánt üdvözöljük őt iskoláinkban; mert tapasztalatból tudjuk, hogy az ilyen lelkész-főnökkel összeütközésbe nem jöhetünk ; vallás-erkölcsi intelmei és oktatásai pedig égi harmat gyanánt szállnak a zsenge lelkekre. Azt is tudjuk, hogy a jó pásztor már a gyermekekben szereti felismerni leendő „hiveitíl s igy iskolalátogatásai nem a tanító kritizálása kedvéért, hanem ugyancsak magasztos célból történnek !

A „szakképzettség“ valódiságára nézve Végh 1., Darab L és —H— elég beható fejtegetést tettek eb. lapok hasábjain. En csak annyit mondok erre nézve, hogy minden lelkészt elismerek annyira szakképzettnek, hogy iskolafelügyelői tisztét egész korrekt betöltheti, vagyis a tanító munkálkodása s a taneredmény minősége felett illetékesen mondhat bírálatot; azonban a gyermek-egyedek nevelésének mikéntje s a tanítási módszer legmegfelelőbb alakjának alkalmazása dolgában, ha csak huzamos időn keresztül nem volt gyakorlati tanító (bármennyire bírjon is a tanítóét messze túlszárnyaló általános műveltséggel, lélektani stb. ismeretekkel) : a szó szoros értelmében vett tanítóval nem versenyezhet. Ez azonban nagyon természetes dolog s a lelkész számlájának terhére egyátalában nem irható. Ha a jó pásztornak ismernie kell gyülekezete tagjainak „értelem és gondolatvilágát, felfogó képességét, lelki szükségeit“ : a jó tanítónak is tanulmányoznia s ismernie kell a gyermek-egyedeket egészségi, erkölcsi, értelmi állapotukra s felfogásukra nézve. Minden gyermek egyegy talány, rejtvény, melynek kiismerése nem kis gondot ád a tanítónak. Erre nincs a lelkésznek sem ideje, sem alkalma : e tekintetben tehát (természetesen) a tanítói „szakképzettséggel“ nem rendelkezhetik.

III. Nem hagyhatom megjegyzés nélkül F—s cikkezőnek- a tanítók jogi helyzetének javítása tárgyában tett észrevételeit sem. En azt hangoztattam, hogy szükséges a tanítók képviseltetése az egyházkerületen, konventen és zsinaton is. E kivánalomra V—s nagyon „furcsán érezte magátu s ebben „nagy zó törekvéstu lát. Komikusnak is tartja a dolgot, hogy a tanító ott (a konventen és zsinaton) egyházunk nagytekintélyű világi és egyházi férfiainak elhatározására alázatosan fejet bólint