Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-06 / 6. szám

9!

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

92

dásvágy, mely a gyermeki gyönge lelket eltölti, mely a közötte levő, általa csak mostanában észrevett, a csodásság színében feltűnő tárgyak, tünemények eredetére, lényegére, rendeltetésére nézve bizonyos fogalmakat szerezni sarkallja őt, semmiféle tanítási tárgyban nem nyerhet tökéletesebb, lelkének kérdéseire kielégítőbb feleletet, mint a bibliai történetekben. A lét titkának kulcsát, az ember és világ rendeltetésének czélját ez a tantárgy adja meg és pedig olyan alakban, a minő a gyermeki lélekhez legjobban megtalálja az utat. Mert a gyermeki lélek valóságos erőszakot szenved, mikor a logikus rendben összerótt dogma-özönt és még rengetegebb erkölcsi regulát reá kényszerítjük, ellenben sivatagbeli oázis neki, melyből élet lelie áramlik felé, a szent történetek.

És mig a többi, jobbára száraz, kalmáriságra képesítő tudástárgyak hideg, észre támaszkodó voltukban alig-alig rezditik meg az érzés húrjait, addig a szent történetek kiválóan alkalmasak arra, hogy érzéseket keltsenek. Érzéseket, melyek a gyönge lelket minden esetben Ítélkezésre késztetik, mely Ítéletekben belső törvényként fog megnyilatkozni a rossz iránti ellenszenv, a jó iránti rokonszenv.

íme, ez az a fundamentum, melyre a népiskolának, általában minden nevelésuek, építenie kell, midőn ama magasztos czél felé akarja vezetni a leendő emberiséget: legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok is tökéletes.

Rokonszenv a jó iránt! Szeretete az eszményi jónak ! Meleg, érző szív ! Nemde biztosabb zálogai ezek az erkölcsi tökéletességnek, mint a morál törvényeinek akár hunyt szemmel való elreczitálása ?

Es a dogma ! Ez hitet nem ébreszt. Vagy legalább olyan hitet nem ébreszt, a mely az ő gyökereit a szívbe, az érzésbe eresztené. Pontosan tudhatja p. o. a gyermek, hogy az Isten mindenható; definiálhatja is ezt kifogástalanul, a mint az általa beemléztetett, vajmi kevés ennek az értéke. Ellenben a szent történetekben a lelki szemei előtt elvonuló tényekből önmaga hozza ki e hittételt, mint igazságot, úgy, mint a szemléletnek eredményét.

Mert bizony vallásoktatásunknak is szemléltetőnek kellene lenni és az nagy hiba, hogy nem az.

Rossz tanító volna az, a ki p. o. e tételt; 3.9 = 27 pusztán az emlékezetre támaszkodva tanultatná, pusztán az emlékezetnek átadva akarná azt maradandóvá tenni a lélekben. Pedig ez a számtannál, a hol az érzésnek semmi élőszerepe nincs, sokkal inkább megengedhető volna, mivelhogy a számbeli igazság a későbbi időben, ha a tudás megmarad, okvetetlen meggyőződéssé fog erősödni; de azért mégis nyomról-nyomra szemléltetünk, hogy már a tanítás közben biztos alapot nyerjen ama meggyőződés.

Ám mennyivel szükségesebb az oly tárgynál, melynél az igazságok egyrészt nem is olyan kézzelfoghatók, másrészt az idő járta — sok esetben — azokat nem megerősíti a lélekben, hanem kiszaggatja onnan. Ennek a szükséges szemléltetésnek kínálkoznak a szent történetek leghathatósabb eszközéül. (Vége köv.)

Orbán István +.

Múlt hó 20-án temette el a hedrahelyi népes gyülekezet az ő áldott emlékű tanítóját, a ki több mint egynegyed századon át hűséges gonddal teljesítette iskolájának, e veteményes kertnek gondozását. Igaz bánat és részvét köuuyeivel öntözte sírját annak a férfiúnak, ki nem a szavak, de a tettek embere volt. — Tipusa a kálvinista jó tanítóknak. Egyszerűség, egyenesség, szorgalmas munka, — rend- és békeszeretet, miként a családban, úgy az egyházban s a lelkész irányában; gondos ápolása az összetartásnak, az erők egyesítésének, a nemes előre törésnek : im ezek voltak főjellemvonásai. Egytől egyig olyan, a mi alkalmas arra, hagy nem csak otthon a családi körben, de kinn az életben, a világ zajában is biztosítson nyugalmat, szeretetet és tiszteletet! És a kedves Orbán bácsi bővölködött is ezekben. — Mint tanítót szépen jellemzi az az eljárása, hogy a nyári szünet alatt is — bár Somogybán már régóta 10 hónapos a tanév — szivesen látta az iskolás gyermekeket az iskolában, sőt egyenesen felhívta a szülőket, hogy a mikor nincs szükségük a gyermekekre, küldjék fel őket iskolába, hadd gyakorolják magukat az Írásban, olvasásban és a számvetésben. Vasárnap délelőtt és délután pedig rendszerint lehetett találni néhány embert lakása tornáczán, a kiknek jóleső érzessél olvasta a Képes Néplapot, a Világ Krónikát, vagy a Vasárnapi Újság egy-egy alkalmas közleményét. Nagy szeretettel foglalkozott a kertjével is s ezt is felhasználta a gyülekezeti tagok oktatására, a szép iránti érzék fejlesztésére.

Életelvet: „minden úgy vau jói, a hogy vau,“ a melylyel ő csakugyan az isteni gondviselésbe vetett hitét, az Isten akaratán minden körülmények között való megnyugvását fejezte ki, utolsó iehelietéig megtartotta. Négy évi betegsége alatt soha egy zúgolódó szó ki nem csúszott ajakán. Bámulatosan erős lelkét az óriási fájdalmak között is nyugodtan, csendesen lehelte ki.

Született Pápán 1836. évben, Orbán István és Szakái Erzsébet fóldmives szülőktől. Ugyanott elvégezvén az algimnáziumi osztályokat, Somogybán lépett a tanítói pályára. Segédtanítói minőségben működött Csokonyábau és Böhönyén, majd Kutason választatott meg rendes tanítóul, de a honnan rövid idő múlva Magyar-Egresre, később Bürüsre költözött, végül a hedrahelyi gyülekezet választotta meg, a hol 26 évet töltött, összes tanítói működése 44 év. Házasságra Kutason lépett első nejével Józan Jusztinával, Józan Benedek volt béczi lelkész leányával, kivel 22 évet töltött boldog házasságban. E házasságból három gyermeke maradt: Hermin, Vecsei József darányi tanító, — Ágnes, Simon Károly magyar* újfalusi lelkész,— Erzsébet, Nagy Lajos szabási tanító neje. Első nejét nagy fájdalmára elvesztvén, ismét megnősült, nőül ve\én Fekete Katalin kisasz-