Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-27 / 48. szám
Márczet. A vallás szerepéről angolországi iskolai életemben. (Vége.) Rendkívül kedvező hatással volt tehát rám az angolok templomba járása. Milyen egész más képet nyújtott ott a szent gyülekezet, mint az, mely Budapesten a református templomban összejött. A mi fővárosi templomunkban a legtöbb belépőről rögtön lehetett látni, hogy nem komoly szándék, nem lelki szükség vezette az Ur házába, hanem csak úgy tévedt be, mert nem volt más módja eltölteni az időt; kevesen is voltunk, a templom csak úgy tátongott az ürességtől, tanulótársaimnak eszükbe sem jutott templomba menni, hasznosabb munkát véltek teljesíteni, ha szerelmi verseket szavalnak és birálgatnak. Angliában nem pár szolgálót, kocsist, vidékről vásárra jött földmivest, iparos legényt látott csak az ember az Ur háza felé közeledni, ezekkel együtt jöttek a díszes családok, vagy urak vezetve 2—3 kedves gyereket, fekete selyembe öltözött hölgyek — mind gyalog, hogy a szolgaszemélyzet is mehessen — szelíd arczu, aranyhaju leánykájukat maguk előtt küldve. Milyen megható volt rám nézve, ki félig meddig már azt hittem, hogy müveit ember nem is lehet vallásos, mikor az előkelő magas műveltségű urakat és hölgyeket ott láttam összeseregleni és egymást üdvözölni a templom előtt, mint a mi előkelőségeink a színház folyosóin, aztán nagy alázatosságban bevonultak a templomba, elfoglalták a családi padot, a családapa zsebébe nyúlt, kulcsot vett elő és kinyitva vele a szomszéd pad lábába illesztett szekrényt, előszedte onnét a bibliákat, énekes és imádságos könyveket s kiosztotta azokat szerettei között, adva még a legkisebbnek is. Bizony örül a szivem még ma is, ha visszagondolok ezekre és magam elé képzelem azokat a kedves apró gyermekeket, a mint szüleik mellett ülve forgatták a szent könyvet, pedig tán olvasni sem tudtak még, fújták kidüllesztett mellel a éneket és hallgatták áhitatos képpel a prédikációt, s mindannyiszor ama kegyes óhaj szállja meg keblemet: vajha a mi drága magyar népünk is ide emelkedne; mert boldog az a nép, melynek igy vagyon dolga, boldog család az, hol a gyermekek már gyenge korban megtanulják a szüléktől az Isten félelmét és az örök javak iránti érdeklődést. Mindvégig kedves maradt előttem a templom, melyben először hallottam angol nyelven dicsérni az Urat. A még nem sok idővel ezelőtt jelentéktelen clophami anglikán parochia temploma volt, temető közepette állt, tehát abból az időből származott, a mikor még senki nem is sejtette, hogy valaha London Clophamöt is magába fogja olvasztani, s akkor majd az egészségi követelmények nem engedik többé, hogy temető létezzen a város közepében. A temetőbe még pár decenniummal is az én ott létem előtt úgy látszik temetkeztek ; szép hársfák voltak benne, melyeknek árnyékában sokszor le-leültem és elgondolkoztam a holtak 77ó____________________________DUNÁNTÚLI PRÖTEST ANS LAP. 776 ! nyugalmáról, a kik immár csendesen pihennek, pedig tán életükben nehéz megpróbáltatásokon mentek át, a ; mint azt a feliratok, de meg a templom falába kívül és belül illesztett márvány emléktáblák adatai is jog- I gal engedték sejteni. A templom különben nem volt ! valami monumentális épület, tornya épen nem volt égbe nyúló, a harangok is olyanok voltak, a milyeneket nálunk inkább csak lábfákon látni. Ugyanezt mondhatom a többi clopharni es általában londoni templomokról; csak a régi időkből vannak monumentális épületek, az újabb keletűek egyszerűek torony s harangra nagyon kevés súly van fektetve. De ha kedves is előttem mind a mai napig emléke ama temető közepette emelt szent hajlóknak és öreg lelkésznek, a ki az istenitisztelet végeztével rendesen cerelet tartott és ilyenkor mindenki, szegény és gazdag számára egyaránt volt neki valami kedves, sóval megizesitett szava: a legmaradandóbb benyomást egyházi téren rám nem az a templom, nem is az az öreg lelkész, nem is anglikán gyülekezet gyakorolta, hanem Spurgeon, az ő temploma, az ő általa teremtett nagyszerű hatalmas rengeteg gyülekezet. Bátyám nagy tisztelője volt Spurgeonnak és meghagyta , hogy mihelyt némileg értek angolul, az ő templomába járjak, hova egész évre jegyet is váltott számomra, mely egy földszinti ülésre szólt és 28 shillingbe (17 frt) került. Vagy 4 hónapig azonban nem vettem igénybe a jegyet; de bátyám újabb sürgetésére felkerestem. Kenninghanban a Metropolitan Tabernaclet, ez ugyanis neve Spurgeon templomának. Rengeteg épület ; roppant sokaság hullámzott előtte s egészen ellepte a feljáratot, a mi épen olyan mint a budapesti nemzeti muzeum feljárata, ugyanolyan hatalmas oszlopok is tartják a homlokzatot. Beakartam menni a főbejáratnál, de jegyemet kérték, mit mikor előmutattam, egy mellékbejárathoz utasítottak, melyen betérvén a számtalan padok közt végre ráakadtam a baloldali karok alatt a jegyem által megjelölt padra. 9 férfi és nő vegyest ott ült már benne, én tehát elfoglaltam a még üres 10-ik helyet. A mikor a sok keresés után helyemre akadtam és széttekinthettem, hogy lássam, hol vagyok, egészen magánkívül lettem a roppant tömeg láttára. Már földszint is tengernyi nép ült, de ott volt még a karzat köröskörül, e felett még egyr karzat és minthogy a karzaton a padok fokozatosan emelkedtek, a számtalan fej látása majdnem a comicum érzését ébresztette bennem. De közbelépett a hatalmas orgona, melynek gyönyörű hangja rögtön az ünnepélyesbe vitte át érzelmeimet, a gyülekezet rázendítette az éneket, oly erővel, oly szépen, hogy még ma is gyönyörrel tölt el puszta emléke ama csodálatos nagy gyülekezetnek, a melyhez foghatót sem az előtt, sem az óta istenitiszteletre egybegyiilni nem láttam. Énekes könyvem nem volt, de alig vette észre egy hölgy, a ki pedig nem is közel ült hozzám, hogy máséból énekelek, küldött egyet számomra és énekeltem én is örömmel és lelkesül tséggel, a mint csak olyan hatalmas gyülekezetben lehet énekelni, a melyben úgy érzi az ember magát, mintha
