Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-27 / 48. szám
769 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 770 adójának neheztelése nélkül élvezhesse a nyugalom napját; csak föltétele annak, hogy ünnepléssel megszentelhesse e napot Mert nyugalmában még mást is tehet, mint ünnepel; t, i. erkölcsileg megengedhetetlen módon töltheti az idejét. Az ember u. i. mivel öntudatos, eszes lény, csak alvása közben pihen teljesen, sőt még akkor is gyakorta ide-oda kalandoz az esze, A vasárnapi nyugalom se azt teszi hát, hogy épen snmmit se teszünk, hanem, hogy a hétközuapi foglalatossággal felhagyunk s olyanba fogunk, a mi üditő hatással van testünkre és szellemünkre. Abban azonban már igen eltérnek a vélemények, hogy hogyan üdüljünk ?! Mi, a kik abban a meggyőződésben vagyunk, hogy csak az isteni dolgokkal való foglalkozás nyújthat teljes üdülést, testi és lelki megkönnyebbülést, a vasárnap megszentelését sürgetjük; és e tekintetben az állam közremunkálását is óhajtjuk. Óhajtjuk, hogy ha már egyszer meghozta a vasárnapi munkaszünetről szóló törvényt, ne gyöngítse annak hatályát a kivételes intézkedésekkel; hanem ellenkezőleg: az legyen törekvésünk végcélja, hogy mindig jobban és jobban hozzászokjanak a munkaadók a vasárnapi szünethez; hiszen Anglia és Amerika példája bizonyitja, hogy a világi érdekek veszélyeztetése nélkül milyen messze lehet menni e tekintetben. Miért szükséges megengedni, hogy Aasárnap délelőtt pl. a falusiak épületfát vegyenek és szállítsanak maguknak, hogy a molnárok folyton szállítsák a lisztet és búzát; hogy az épitők állásmunkán zörögjenek; hogy a tisztviselők irodában görnyedjenek. Micsoda szükség parancsolja, hogy a katonaság vasárnap délelőtt is csak úgy gyakoroljon, mint hétköznap s a mikor haza vonul: dobpörgéssel és trombitaharsogással zavarja a templomban ájtatoskodókat?! Avagy nem lehetne-e elrendelni, hogy a korcsmák, sörházak, pálinkamérósek reggel 8 órától délután 4 óráig zárva legyenek, nemkülönben esti 9 óra után is. így megszűnnék az ostoba dorbézolás, a mi annyi kihágást vitet végbe vasárnap, hogy talán egész héten se történik annyi, mint magán az egy vasárnap-estén. Ez az intézkedés hathatósan támogatná az egyházak azon törekvését, hogy a nemes családi örömöket szokják meg az emberek. Ezek megszokása hány életet mentene meg az elzülléstől, hány családnak adná vissza a jólétet és békességet? Tudjuk jól, hogy a vasárnapot karhatalommal megszentelni nem lehet; de az is bizonyos, hogy a célszerű állami intézkedések nagyban megkönnyíthetik és elősegithelik az egyházak munkáját. És ha sok másban kezére dolgozik az egyház az államnak: valyon nem számithat-e méltán e részben meg az állam szives előzékenységére ? Egyházi elöljáróinknak, lelkészeinknek e részben újra meg újra fel kellene emelni szavukat minden illetékes tényezőnél. De még akkor is, ha e részben minden kívánságunk valósulna is, csak a külső feltételeket bírnánk. Az igazi munkát nekünk lelkészeknek és tanítóknak kell végeznünk. Lelkiismeretes, buzgó igehirdetéssel, az éneklés inegkedveltetósével vonzóvá kell tenni a templomot. Gondoskodni kell a két istenitisztelet utáni idő kitöltéséről is. Lapunk múlt számaiban ismertettük azt a munkát, a mit ifjaink és leányaink körül végeznün.ík ell; részben ez töltse ki a jelölt időt. Az esteli felolvasásokat már sok helyen megkezdték, s a ki megkezdte: jónak találta. Karoljuk fel ezt a jó munkát is. A népkönyvtárak létesítése, vallásos iratoknak nyújtása szintén igen alkalmas eszközök a nemesebb, a családias örömök megkedveltetésére. Ily utón módon érhetjük el, hogy a vasárnap visszaadatik rendeltetésének; hogy az Ur napja lesz, nem a bűn napja. Legközelebb részletesen ismertetni fogjuk a vasárnapi nyugalom ügyében 1897. jul. 6—9. napjain Brüsszelben tartott internatioualis gyűlés lefolyását. Család és iskola. Fenti címmel a „Néptanítók Lapja“ folyó évi 39. számában egy igen érdekes és fontos cikk jelent meg, mely azt fejtegeti, hogy a család és iskola együttes működését miképpen lehetne megvalósítani, összhangba hozni. Nevezett cikk engem igazán gondolkodóba ejtett, s arra késztetett, hogy ne a légből kapott theoriából, hanem, az életiskolájából, a tapasztalatból merített észrevételemet rá megtegyem. Távol van tőlem, hogy talán polémiát akarnék folytatni nevezett cikk igen tisztelt írójával! Célom csak az, hogy bebizonyítsam, hogy az, a mit az említett cikk írója eszközül ajánl, némely részében épenséggel nem fogadható el. Hogy miért e helyen és nem a „Néptanítók Lapjában“ teszem meg ésszrevételemet Ember János ur cikkére, annak nagyon egyszerű az oka. A „Néptanítók Lapjában“ nincs hely arra, hogy egy falusi tanító egy városi egyén cikkére reflektálhasson; pedig a mi városon talán célhoz vezető a tanügy terén, az falu helyen a legtöbb esetben egészen figyelmen kívül hagyandó, mert hasznavehetetlen. Mindig a körülmények határozzák meg, milyen módon s milyen eszközökkel munkálkodjék a tanító, hogy célját megközelíthesse és elérhesse.