Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-11-27 / 48. szám

771 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 772 Lássuk, mit mond Ember János „Család és iskola“ cimü cikkében. A többek között ezeket: „Az iskolák ajtajaira ki-irjuk, hogy oda nem ha­tósági közegnek belépni tilos.“ . . . „az iskolából ki­zártuk a szülőt.“ . . . „pedig a szülőnek szabad bejá­rást kell biztosítanunk az iskolába“ . . . „sőt a szülő­nek joga van az alapelvek fölött kritikát gyakorolni.“ Iskolámban, kezdő koromban, mig a tapasztalat az ellen­kezőre meg nem tanitott, én is ezt az elvet követtem: úgy gondoltam, hogy a szülőket ez utón vonhatom kö­zelebb magamhoz és módszeremhez. Iskolám ajtaja bár­kinek s bármikor nyitva állt. Jöttek is a szülők; egyik hallgatni, másik pa­naszra, harmadik gyermeke hibája takarása végett, ne­gyedik engedélyt kérni, ötödik gyermeke mulasztását igazolni, hatodik egyet csatározni, hetedik egy kis aján­dékkal meglepni. Folyton hangzott a csend és fülza­varó : „Isten hozta!“ „Isten vele!“ Úgy, hogy gyak­ran órákat lopott el tőlem a szülőkkel való bizalmas beszélgetés, hol az iskolában, hol pedig még az ajtón kivül is. Nem szakíthattam végét a beszédnek, hisz az is­kolai regula is azt mondja, hogy : „Beszédét keresztül ne vágd!“ És ha ez iskolai regulának meg nem felelek, a szülők haragjának teszem ki magamat; barátságtalan­nak, kevélynek, rátartósnak s tudja Isten : minek nem kiáltottak volna ki! Ily szépen ment ez kezdő koromban hétről-hétre... Követtem a nagy paedagogusnak elvét, hisz akkoriban hagytam el az intézetet s az élet iskolájának még csak a küszöbén álltam. A többek között különösen egy atya látogatott meg gyakran iskolai működésem közepette. Tekin­télyes személyiség volt. Örültem neki, hogy jelen van és látja működésemet s fia viselkedését. Mindenkor szives vendégszeretettel fogadtam. Ele­­intén mint hallgató, vendég szerepelt; később neki bá­torodva, vagy inkább a hallgatást megunva, egy kis szórakozást keresett; hol egyik, hol másik tanulóval kezdett discursust, hol egyiket, hol másikat segítette magán foglalkozásában, sőt ha kedve kerekedett, cen­­ziálta is őket; de leggyakrabban foglalkozott a maga fiával, kinek minden csendes foglalkozását hangos „igy ni!“ szavakkal maga készítette meg. Ezt én mind nem láttam, nem akartam látni; rendre kérni meg éppenséggel nem tehettem: tekinté­lyes személyiség volt. „Egyszer csak „csatt!“ Tekintek oda, hát a fiának a szomszédját legyin­tette meg. És miért ? Mert az ő fiát megrágta. Hogyan tör­tént a dolog ? Úgy, hogy az ő fiának nem lévén fog­lalkozása, helyette az édes apja dolgozván — unalmá­ban pajtása fülét gummival megpeckelte. Hogy ne lett volna bátor ? Hisz ott volt az apja ! Nem szóltam semmit, nem is láttam, illetve nem akartam látni. Iskolavégeztével azonban a tornácon, mintán a pityergő és bántalmazott gyereket kihallgattam, kény­telen voltam az iskolát látogató tekintélyes szülőnek tudtára adni, hogy máskor szíveskedjék óvakodni az ilyenforma igazságszolgáltatástól, mert az iskolában az atya én vagyok, a tanító én vagyok és a bíró is én vagyok. S mi lett felszólalásomnak és figyelmeztetésem­nek eredménye ? Harag, ellenszenv az illető részéről, elannyira,. hogy sohase jött még csak feléje se iskolámnak ! Mert hiába, a szüle — hogy Ember János ur szar­vaival éljek : „a fajfentartás ösztönének erejénél fogva“ gyermeke iránt elnézőbb, mint a másé iránt. Ritka az a szülő, ki még ha hibáz is gyermeke, ne a saját gyer­mekének fogná pártját, ha az igazság rovására törté­nik is ez ! így tehát: ha mi a szülőknek iskolánkba szabad bejárást engedünk — kivált falu helyen — hol „a fajfen­tartás ösztöne“ mellé még a tudatlanság, müveletlenség és durvaság is csatlakozik, akkor a mi iskolánkból,, mint a vándor madár, úgy el száll a jó rend, csend, figyelem és igazságszolgáltatás. A szülő iskolája legyen az „otthon“, a családi kör, ott a szülő maga lehet belátása szerint a tanító is, meg a bíró is ! Ha mi a szülőknek iskolánkba szabad bejárást engedünk, sőt az alapelvek fölött még kritikát is en­gedünk gyakorolni, úgy nem a gyermekekkel, hanem első sorban a szülőkkel gyűl meg a bajunk; mi a ta­nítót és szülőt nem hogy közelebb hozná egymáshoz, sőt ellenkezőleg: elidegeníti egymástól ! Nekünk, tanítóknak kétféle szülőkkel van dol­gunk, u. m. intelligens és közönséges szülőkkel; miből kifolyólag ott, hol a szülő közönséges munkás ember, nincs értelme annak, hogy az iskolába szabadon bejár­hasson, és ott alapelveink s nevelési módszerünk fölött kritikát gyakoroljon; ott pedig, hol a szülő intelligens, legtöbb esetben nem hogy az iskolai neveléshez alkal­mazkodnék, hanem azt akarja, hogy az iskola alkal­mazkodjék külön minden intelligens szülő családi ne­veléséhez. Tehát tartsuk távol a szülőket az iskolába való bejövetelektől és kritizálástól, annak beléletébe való be­avatkozástól, de ne magunktól. Tanítási időn kivül érintkezzünk velük gyakran, keressük fel őket családi otthonukban is, hogy megis­merhessük amaz erkölcsi és vallási levegőt, mely­ből növendékünk lelke a tápot nyeri s ha ott fonák dolgokat tapasztalunk, igyekezzünk a szülőkre hatni,, hogy családi nevelésüket, a mennyire csak tőlük telik,, az iskolai neveléshez alkalmazzák. Ha ezt sikerült csak némileg is elérnünk az is­kola falain kivül, úgy többet elértünk a „Család és iskola“ együtt működése érdekében, mintha mi a szü­lőknek az iskolába szabad bejárást és annak beléletébe szabad beavatkozást: kritikát engedünk gyakorolni!. Egyházas-Rádóc. Darád Lajos. 48*

Next

/
Oldalképek
Tartalom