Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-06 / 45. szám
723 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 724 dik velük senki, ügy járnak, mint azok a kiültetett fák, a mik mellől hiányzik a gondos kertész, a ki karóhoz erősitené őket a zúzó viharok ellen s védné a kártékony rovaroktól, az oktalan barmoktól, a tikkasztó hőségtől, pajkos gyermekektől. Nőnek, a hogy tudnak; olyanok lesznek, a milyenek körülményeiknél fogva lehetnek. . . De hát ez nincs rendén. A kertészeknek, vagy mondjuk : lelkipásztoroknak ilyen eljárásában nincs logika, nincs meggondolás, nincs élet, nincs kötelességtuiás, nincs szeretet, . . . Megtanitjuk a gyermekeket nagy fáradsággal, nagy áldozatokkal (iskolafentartás!) olvasni — és nem gondoskodunk olvasmányról, melylyel tudásvágyát kielégíthesse, szivét nemesíthesse; mintha csak azt tartanánk, hogy majd adnak nekik olvasmányt a socialisták, a nazarénusok, a baptisták, no meg a néppárt! Nem gondoskodunk helyről, környezetről, a hol pihenésre fordítható idejét tisztességes beszélgetéssel, hasznos olvasgatással, most a nemzeti, majd a kegyes vallásos érzületet emelő dalolással, énekléssel tölthetné el; és mégis vádolva mondjuk: ezeknek csak a korcsma kell, meg szivar, pálinka, szenynyes dal! De hát félre már egyszer az örökös sóhajtozással és panaszkodással! Félre azoknak méltatlan vádolásával, a kik mikor sok tévedés után végre rátérnek a vallásos élet boldogító útjára, vádlóinkká lesznek azonnal és méltán! Fogjunk hozzá a munkához. Annyival könnyebb lesz ez, mert sokan vannak már, a kik a tapasztalat széles mezejét bejárva, okos tanácscsal láthatnak el bennünket. Fogjunk hozzá az ifjúsági egyesületek szervezéséhez. (Folyt, köv.) Október 31-én. Azt hiszem, hogy most, mikor a reformációnak 381-ik évfordulóját ünnepeljük szent örömmel, igaz kálvinista lelkesedéssel, habár csak egy pillanatra is, mint nehéz köd a viruló tájakra, melyet nagy hirtelenséggel szerte űznek a felkelő napnak lángsugarai —- reá nehezedett a mi sziveinkre is egy közös érzés, egy közös indulat: a kételynek kellemetlen érzete. Úgy van vele az ember, hogy teljesen soha sem képes átadni magát semmiféle érzelemnek, még akkor sem, hogy ha az az érzelem szenvedélylyé, indulattá fokozódott már. Még a legnagyobb boldogság közepette is szivünkben hordozzuk azt a dissonans hangot adó hurt, a mely nem úgy rezeg, mint a többi; keblünkben hordozzuk azt a kellemetlen érzést, a mely a derült égen is sötét pontokat keres és nem hinném, hogy a bűnös, vagy egyáltalán szenvedélyes ember, ha még oly nagy mértékben szenvedélye is a bűn, vagy valamely erkölcsi fogyatkozás, a megbánásnak minden utógondolata nélkül ürítené ki szenvedélyének habzó poharát. így vagyunk most is, — én legalább igy ! Bár testestől-lelkestől kálvinista vagyok, ereimben kálvinista vér csorog és még ha akarnám, sem tudnám megtagadni kálvinista mivoltomat, mégis megdöbbentőleg, nyomasztólag nehezedett szivemre a kérdés, de hát valósággal jogos-e ez a mi örömünk, ez a mi lelkesedésünk ? Vajon nem volna-e sokkal illőbb, sokkal helyesebb, hogy a lelkesedésnek, a büszkeségnek pírja helyett szégyenpir ütődnék ki arcunkon? Vajon ninc,sen-e igazuk azoknak, a kik azt mondják, hogy minden egyes ilyen ünnepélyes alkalommal, mint a mai, az istentelenség csap magának diadalünnepet? Vajon nem nekünk szólott-e édes Idvezitőnk : Jaj néktek képmutatók, kik noha ismeritek az igazságot, mégis azt csalfán elfordítjátok ? ! Még gondolatnak is — érzem — túlságosan sötét, túlságosan komor gondolatok ezek és csak arra jók, hogy megfájditsák az embernek lelkét. És mégis jó,, hogy ez igy van ! Jó, hogy az ember nem hisz vakon mindent, hogy esze, szive, lelke sohasem nyughatik, hanem keresi, kutatja szüntelenül azt a nemes ideált, a melyet az igazi nagy emberek tűznek ki maguk elé életezélul, életfeladatul: a teljes és tökéletes igazságot ! Igen, jó, hogy ez igy van ! Hiszen ez az emberi tulajdonság volt az, a mely megszülte a reformációt. Ennek a lelki tulajdonságnak köszönhetjük, hogy ma van szabadságunk, lelki függetlenségünk. Sőt ez az a lelki tulajdonság, a mely a mai napot is fokozódottabb öröm, fokozódottabb lelkesedés forrásává teszi számunkra, mert igy azokat a magasztos eszméket, melyek a reformáció zászlajára vannak írva, kételyeinket legyőzve, teljes öntudatossággal, lelki meggyőződésünk egész erejével tesszük magunkévá ! Hiszen mit ér a dicsőség, a melynek útja nem göröngyös, nem tövises? Mit ér a rózsa, a mely küzdelem nélkül, érett gyümölcsként hull ölünkbe? Mit ér a vallásosság, mit ér a felekezeti öntudat, ha útja nem kételyek tengerén vezet keresztül ? ! Igen, én szeretném érezni azt a lelki kint,, azt a lelki gyötrődést, mely eltölté Luthernek nagy lelkét, midőn kis cellájában a kétségbeesés karjai közt fetrengve nagyobb igazság után sóvárgott, mint a minőt egyháza nyújtott; óh de szeretném érezni én is azt a íŐlséges lelki nyugalmat, a léleknek amaz isteni békéjét, mely ott honolt szivében, midőn ellebbent ajkain a szívnek teljességéből eredő szózat: „Itt állok, másként nem tehetek ! Isten engem úgy segéljen !“ Oh, miért, hogy nincs bennünk is ilyen lelki erő ? Miért nem tudjuk mi is, a meggyőződésnek amaz óriás erejével, a mely gátat nem ismer, ellenmondást nem tűr, viiággá kiáltani, mint ők, a dicső reformátorok : a lélek szabad, a lelkiismeretet békóba verni nem lehet! Miért nem érezzük mi is, mint ők érezték, miért nem tölti el a mi szivünket is oly mértékben, mint az övékét, az a tudat, az a bizonyos igazság, hogy az „ember
