Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-06 / 45. szám
721 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 722 gyermeket, azért tettem nappalomat is éjjellé érette, azért vártam nagy epekedéssel nagyra növését, értelmének kifejlődését, hogy most zabolátlan nyelvvel sértegessen és kinézzen a házamból; vagy, ha igy meg nem szabadulhat tőlem, hogy magamra hagyjon tömérdek dolgaim között, elmenve idegenbe szolgának ?! A tanitók és papok is sokat panaszkodtak, hogy az iskolából kikerült ifjak semmit se látszanak emlékezni azokra a jóságokra, mikben az iskolában részesülnek; hogy az iskolából való kilépéssel eltűnt mintegy a tisztelet is, a melylyel addig tanítójuk és papjuk iránt viseltettek ; hogy a konfirmálás mintha csak nem is az egyházban, az egyház hitében való megerősítés volna, hanem kibocsátás abból, kikonfirmálás! Szóval sok panaszt lehetett hallani ennek a parancsolatnak megsértése miatt: tiszteljed atyádat és anyádat. E szomorú tapasztalat egészen komolyan arra int bennünket, hogy a jövő nemzedék vallásos, értelmi és erkölcsi kiképzését a mindennapi iskola elvégzésével, vagy a mi mindegy, a konfirmációval félbeszakítani ne engedjük. Módját kell találni, hogy az érintkezés az ifjúság és tanítója, meg papja között folytonos legyen a konfirmáció után is. Mindenki tudja, hogy épen a serdülő ifjak igen sok veszélynek vannak kitéve mindenütt: falukon is, városokban meg raéginkább, Ha szerfelett fontosnak tartjuk hát azt, hogy a saját elemi iskoláinkban neveljük igyermekeinket; ha iskoláinkat egyházunk «veteményeskertjének» tartjuk s ezért féltékenyen őrködünk iskolai autonómiánk fölött: csak természetesnek kell tartanunk, ha a belőle kiültetett csemetéket se hagyjuk magukra, hanem úgy teszünk, mint a jó kertész, aki, a faiskolából kiültetett fácskákat folyton figyelemmel kiséri ; védőkarót állít melléjük, fattyúhajtásaikat lenyesegeti, a kínzó nyári szárazságban gyökereiket vízzel felüditi. Szép látvány, gyönyörködtető kép egy szépen rendezett és ápolt faiskola, de még szebb egy jó karban levő gyümölcsöskert. Akárhol lássunk is ilyeneket, mindjárt azt gondoljuk, nagy gond, sok munka kell ide; de egyúttal azt is gondoljuk, hogy a kitartó szorgalommal végzett munkának mindig meg van a maga eredménye. Következtessünk! Nyers, faragatlan az ifjúságunk, jobban kedveli a korcsmát, mint a templomot, a léha, ledér nótát inkább, mint a templomi éneket; nem tiszteli kellőkép a tanítóját, papját, nem még a szüléit se: ez bizony igen nagy baj, áldatlan állapot, a miben csak keserűség, botránkozás terem a számunkra. De hát miért van ez igy; mulhatlanul igy kell ennek lenni? Semmikép se segíthetünk rajta? Hát magunknak nincs-e részünk abban, hogy ifjúságunk oly szertelen és visszataszító?! Teljesítettük azokat a kötelességeket, a mit mindegyikünkre külön-külön rónak e szavak: szülő, édes apa, édes anya, tanító, nevelő, lelkipásztor? Es hogy e kérdésekre elfogulatlan, tárgyilagos választ adhassunk, más kérdéseket kell feltennünk! Nem eresztettük-e szabadjukra, nem hagytuk-e egészen magukra az iskolából kikerült konfirmált növendékeket, serdülő ifjakat és leányokat? A léha beszédek, a hitvány, lelket mátelyező olvasmányok, a rossz példák és csábítások undok hernyóitól védtük, óvtuk, ha kellett tisztogattuk-e őket? Volt-e gondunk rá, hogy a csapások kemény szelei meg ne ingassák bennük, vagy épen ki ne tépjék belőlük az Istenben vetett hitet s az emberek iránt való tisztelet és szeretet érzését, a mit szivükbe plántáltunk?! Rajta voltunk-e nagy igyekezettel, hogy naponként növekedjenek abban, a ki fő, t. i. a Jézns Krisztusban ? Mint lel Kipásztoruk, kerestük-e a személyes érintkezést velük? Ezek mind a tárgyból szükségképen kifolyó, komoly kérdések! Nagy könnyebbségünkre lehet, ha lelkiismeretünk «igen»-nel felelhet! Ez esetben legalább az önvád nem nyugtalanít, nem kínoz bennünket. Végezzük a ránk bízott teendőket tovább is hűségesen s várjuk az Istentől a kimaradhatatlan áldást. De ám sokan vannak, a kik föl se merik maguknak tenni e kérdéseket; s ha mégis fölteszik: lelkiismeretük elitéli őket. Sokan vannak, a kik után nem csak suttognak, de kiáltnak a mulasztások. Vannak — hogy csak a lelkipásztorokról szóljunk —, a kik még a sokat emlegetett s azok előtt, a kik megtudják becsülni, méltán nagyra tartott autonómia által a népiskola körül adott jogaikkal sem élnek, illetőleg az ezek által rájuk rótt kötelességeket se teljesitik, nem hogy arra törekednének, hogy a gyermekeket szinrőlszinre megismerjék s azokban maguk iránt szeretetteljes tiszteletet és bizalmat ébreszszenek. Az elemi iskola végeztével, a konfirmáció után igaz, hogy még három évig járnak a növendékek az ismétlő iskolába; de hogy a népiskolában munkába vett vallásos nevelés itt tovább folytatódnék: azt alig mondhatjuk. Úgy áll hát a dolog, hogy a mikor a növendékek a népiskolából kiszabadulnak, bevégződik rájuk nézve a szorosabb értelemben vett vallásos nevelés. Ezután már e részben nem törő«
