Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-23 / 43. szám
695 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 696 hangzóknak kell előre jönniök a sorrendben; vagyis a sorrendezésnek helyes alapja egyedül a hangzási tulajdonság lehet. Ha az ábéczék itt botlást követtek el, azt a legtökéletesebben keresztül vitt hangoztatási előgvakorlatok is jóvá nem tehetik akként, kogy a munka nagy mérvű idő- és erőpazarlással ne járjon. Hogy hangoztatási (de nem elő) gyakorlatokat ezen mód szerint is csinálunk, az bizonyos, hiszen éppenséggel ez maga az olvasás és szerkesztő irás is. De ne lépjük át azt a közt, melyen belül a tanuló ismerete mozog és ne akarjunk az előgyakorlatokkal olyan szerepet játszatni, melyre azok nem képesek. Mert bizony csak úgy van az, előgyakorlatozni annyi, mint lóczán úszni; sőt több, annyi, mint az árokugrást nem a partjáról, hanem messziről kezdeni. Ha T. K. — mint vélem — tanító, nem bocsátom el, mig a monodottak igazságát be nem látja. Jaj, de — feleli ő — nemcsak olvasást, hanem Írást is tanítunk s ennek is megvannak a maga nehézségid, melyekre figyelemmel nem lenni hiba volna. Az okos munkamegosztás tehát — ő szerinte az, hogy hárítsuk el az olvasás nehézségeit a hangoztatási előgyakorlatokkal, az írásét pedig az egymásból származtatással, az alakrokonsági sorrenddel. És — tagadhatatlan — ez az elmélet a ma uralkodó nézetet hűen fejezi ki. De bizonyos, hogy ez az elmélet nem tanítói agynak a szüleménye. Magasból gurult ez a tojás a népiskolába és ha rátesszük a gyakorlatiság meleg próbakövére, szétpukkan. Legelsőbben is külömböztessük meg az írásnál a puszta írást, mely vonások rajzolása, a szerkesztő írástól, mely hangoztatáson alapulván, egészen az olvasás mezejébe vág. Tudnivaló, hogy itt az előbbiről van szó. Nos, hát mi ez? Ismerik a tanulók az álló, dűlő, egyenes és hajlott vonalakat. Ezekből, szemléltetve, alkatrészenként összeállítom, s felirom a betűt. A többi nem az én dolgom. Van egy két öles hosszú keskeny, meg egy hosszú fali táblám. Oda állítok 12 I. és ugyanannyi felsőbb osztálybelit és Írnak. Ez az egész. Legfölebb arra kell ügyelnem, hogy a kis segédtanítók ambícióját féken tartsam, mert ha meglódulnak, elhagynak. De az olvasás körültekintő, gondos, finom munkát igényel, mely teljes mértékben provokálja a tanítói ügyességet. Az igazság nevében kényszerítem T. K.-t ennek beismerésére. No már most két munka áll előttünk, az olvasás és irás tanítása. Két eszköz áll rendelkezésünkre, a hangoztatási előgyakorlatok és a sorrendezés. Az olvasás nehéz, az irás könnyű. Az előgyakorlatok értéke alig valami, a sorrend hatalmas, radikális segédeszköz. Czélszerü-e hát az amúgy is nehéz legyőzését egy kétes értékű segédeszközre bízni s tőle várni, a hatalmas, radikális eszközzel pedig a könnyű könnyítésére sietni ? Tokió amúgy is jól fut. Pályatársa nehézkes. Azt akarjuk, hogy küzdésük érdeme egyenlő legyen s a czélhoz lehetőleg együtt érjenek. Leszedjünk-e hát amarról minden terhet, elháritsunk-e utjából minden akadályt, mind ezzel emezt terhelvén meg ? Ne nevezze — kérem — T. K. ezt a munka okos megosztásának. Azonban egyre kell kérnem T. K,-t. Mondjon le a képezde imádásáról és ne tartsa szabályul a minap mondott tanácsát: csinálja a dolgot ki-ki úgy, a hogy a képezdében tanulta. Az a tudás, a mit a képezdéből hozunk, nyers anyag, melyet fel kell dolgozni. Az előkészítő iskola, meg az élet iskolája más. És az intenzív fejlődésnek első feltétele; hogy tekintélyre, jelszóra vakon soha ne esküdjünk, hanem nézzünk a magunk szemével is. Az elemi oktatásnak czólravezető apróbb-nagyobb fogásait sohasem a képezdei kathedrán, hanem magában az elemi iskolában fedezték fel s tanulták ki; ez nagyon természetes. Es hamis tétele az T. K.-nak, hogy ..kísérletezés“ és „haladás“ nem mindig járnak együtt. A kísérletezés vagy pozitive vagy negative mindig haladást jelent. Ennyit akartam elmondani s ezzel az ügyet magam részéről én is befejezettnek tartom. * Miután azonban T. K. most már másod ízben bírálja nem ábéczémet, hanem azt a módot, melyen elfogadásra ajánlani bátor voltam, s nem mulasztja el csekélységemet ismételve, nehány jó tanácscsal instruálni, kénytelen vagyok ezekre is néhány megjegyzéssel válaszolni. Hibám, T. K. szerint az, hogy 1. bizalmatlan vagyok a kér. népiskolai bizottság iránt, s 2. a nyilvánosság elé állítva munkámat, elébe vágok a bizottságok bírálatának és 3. nem átallom azt önmagam ajánlgatni, dicsérgetni. Hát köszönettel fogadok én minden jóakaratu figyelmeztetést és szives tanácsot, de — sajnos - vénebb csont vagyok már, hogy sem — jó, vagy rossz, de megkövesedett — erkölcsi nézetem valamelyes hajlitást megbirna. Hiszen a múlt évi kér. gyűlés jegyzőkönyve szólított fel, hogy ábéczém irányát indokoljam meg. Hogy midőn ezt tettem, nem a hátrányos, hanem az előnyös oldalát akartam felmutatni, az természetes. A népisk. bizottság iránt sem bizalommal, sem bizalmatlansággal uem viseltetem, mert ezt a bizottságot nem ismerem eléggé arra, hogy határozott véleményem legyen felőle. Létezését se régóta tudom. Azt meg nem is gondoltam, hogy a nyilvánosság előtt való megvitatás hiba legyen. Hogy magam dicsérgettem müvemet ? Nagyon keveset mondtam én e műről, csak az olvasástanitás módszeréről beszéltem, meg a mostani ábéczék hibáit mutattam ki, már úgy, a mint az én szemem nézi. Jól ismerem külömben azt az utat, miként szokás szerény hátravonultsággal nézni, hogy „valaki más“ rakja valamely műre a dicséretnek minden ékességeit. jDe hát bennem igazán nincs meg a szerénységnek olyatén nagy mértéke, mely ezen útra indíthatna. Ha szokatlan is, a magam portékáját — mert nem lopott — árulom magam. Ha nem sikerül vevőt fogni rá az nem tesz semmit. Azért a fák tovább nőnek. (A mi éppenséggel nem valami anarchista-jelszó, hanem csak annyit jelent, hogy a világ tengelye nem ugrik ki helyéből.) Béke velünk ! Vecsei József.
