Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-18 / 38. szám

611 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 612 vallásos legyen, hogy a vallásban vigasztalást leljen.“ Milyen helyes felfogása ez a gyermeknevelésnek; milyen helyes vélemény a vallásosságról. Ne legyen túlbuzgó, ne vesse meg a gyarló világot, ne üldözze az eltérő meggyőződést, ne akarjon egy akolba terelni minden embert, de félje az Istent, bízzék benne s találjon benne megnyugvást mindenha ! Emlegetjük a diesŐült királyné jótékonyságát, a mit háládatosan emlegetnek ezeren és ezeren szerte az országban, de legkivált Gödöllőn és Budapesten. Há­lásan emlékeznek az 1848—49-diki öreg honvédek is arra a fejedelmi kegyre, mely 1867-ben meglepően feléjük fordult. Neki köszöni létét a magyar Vörös-kereszt egyesület, minek megalapítása czéljából 1879-ben lel­kesítő szózatot intézett a magyar nőkhöz s 1880. év május 10-én maga nyitotta meg az egyesület első köz­gyűlését, a m. tud. akadémia dísztermében. 1883-ban épült a nevéről elnevezett egyesületi kórház, melyben a felséges asszony alapította az első ágyat 1000 írttal. A történetiró feladata lesz majd összegyűjteni minden apró vonást, a mik összerakva egészükben mu­tatják fel ezt a nagy alakot. Nekünk most meg kell elé­gednünk mozaikszerüen összerakott részletekkel. Nos hát még csak néhány vonást; a legkedve­sebbeket : magyar érzelmei bizonyságait ! Rónay Írja, hogy erre a kérdésre : „Minő nyelven parancsolja Felséged, hogy a tanítást vezessem, már t. i. Mária Valéria főherczegnőnél, — válaszul ezt nyerte : magyar nyelven, különösen a vallástant, Valéria magyarul imádkozik.“ Más alkalommal meg nagy érde­keltséggel kérdezősködött (3 Felsége a koronaörökös haladásáról a magyar történelemben s különösen a ma­gyar nyelvben. Nemde kiejtése még néha németes ? Kérdé jóakarólag. . . . Uram, Istenem, mikor volt az, hogy a magyar király leánya magyarul imádkozott! ! Néhány száz esztendő alatt akadé-e csak egy királyné is, a ki nem hogy arra ügyelt volna, hogy trónörö­kös fiának magyaros legyen a kiejtése, hanem hogy bár akár hogy beszéljen is magyarul ?! Melyik királynő volt az több száz év óta, a ki a magyar irodalomban gyönyörűségét lelte volna, mint ez a dicsőült lélek ? j Ah régen, nagyon régen volt az, hogy a magyar ki­rályné rendesen magyarul társalgóit környezetével mint ez, elannyira, hogy egészen meglepte őket, ha na­gyobb udvari összejövetelnél nem magyarul szólt hozzá­juk. De ennél igy volt, mert igen megszeretett bennün­ket, szerette nyelvünket, szerette irodalmunkat, illen­dően megtisztelte nagyjainkat. Ah mily felejthetetlen az az a koszorú, a mit a haza bölcsének, Deák Ferencz­­nek ravatalára tétetett (Erzsébet királyné — Deák Fe­rencinek); mily felejthetetlen, hogy a magyar királyné e ravatal mellett térdelve imádkozott! Mekkora tisz­tességtétel volt ez annak az igaz embernek ! De mek­kora magának a magyar névnek ! Gróf Andrássy Gyulát két koszorúval is megtisz­telte. Még el se hervadtak az egyik koszorú rózsái, mikor a királyné uj koszorút rendelt. Száz fehér kaméliát, száz fehér rózsát és háromszáz gyöngyvirágot köttetett koszorúba s maga vitte el a ravatalra. Azt is olvassuk róla, hogy mikor a király O Felsége Bánffy Dezső báró miniszterelnök előterjeszté­sére elrendelte a budai királyi palota megépítését, leve­let irt egv magas állású úri nőhöz, a kivel állandóan levelezett és ebben a drága levélben a boldog öröm hangján mondotta el, hogy felséges urának ez az elha­tározása neki régi, forró vágyát tölti be, a melynek meleg szószólója volt már akkor, mikor Andrássy Gyula gróf először vetette föl az eszmét. (M. U. szept. 11.) Közelebbről, a mikor hazánk ezeréves fennállásá­nak örömünnepét tartottuk, ismét résztvett örömünk­ben, megjelent közöttünk, daczára annak, hogy trón­örökös fiának gyászos kimúlta teljesen elrabolta lelke nyugalmát. Kell-e több bizonyság annak megértésére: miért övezte körül drága személyét lángoló szeretettel a magyar nép ?! Kell-e több bizonyság megértésére annak a mérhetetlen gyásznak, mibe halála a nemzetet dön­tötte?! Ah mi méltán ajkainkra vehetjük e panaszt: nézzétek meg és lássátok meg, ha van-e olyan bánat, mint a mi bánatunk? Ah nekünk igazán méltán hulla­nak könnyeink. Es talán elviselhetőbb volna valamival a bánatunk, ha a természet rendje szerint következett volna be az elválás. De ám erőszak szülte. Mit tegyünk? Adjunk hálát a gondviselő Isten­nek, hogy részeseivé tett bennünket annak az örömnek és boldogságnak, mit egy ilyen királyné bírása bő mértékben nyújt a népének. A veszteség fölött való elkeseredésünkben ne legyünk hálátlanok a múltért; ha a jót az Isten kezéből elvettük: a rosszat nem szenvednénk-e el ? ! Mi Atyánk, legyen meg a te akaratod! Könyörögjünk jó királyunk egészségéért, hogy ez újabb óriási csapást is hősiesen elviselhesse s lehessen még számos éven át szerető atyja hű népének. Az Ur, a ki megsebzetté szivét: gyógyítsa is meg kegyelmesen; a királyok királya, a ki lesulytóttá mélyen, emelje fel hatalmas karokkal. Neked pedig idvezült lélek, ki minden jóságod mellett is oly sokat szenvedtél mély bánatban, zokogó szívvel mondunk istenhozzádot! S végül magunkra gondolva, szent áhítottal kö­­nyörgünk: Áldd meg Isten a magyart, kit vészek hányának;, Nyújts feléje védőkart tengerén kínjának! Letűnt csillagunk helyett gyújts másikat egünkön: így a bú s a fájdalom nem vesz erőt lelkűnkön. Kis József.. Az ev. ref. tanítók özvegyei- és árváinak gyámolitásáról. Még az 1891—1893-diki egyh. törv. életbe lépte után is, egész a folyó évig, a b.-somogyi ev. ref. egy­házmegyében, a tanitók özvegyei- és árvái, a férj vagy apa halála napjától számított egy teljes kegyelemévet élveztek, a helyettes tanító tartásának és fizetésének kötelezettsége mellett. 38*

Next

/
Oldalképek
Tartalom