Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-18 / 38. szám
611 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 612 vallásos legyen, hogy a vallásban vigasztalást leljen.“ Milyen helyes felfogása ez a gyermeknevelésnek; milyen helyes vélemény a vallásosságról. Ne legyen túlbuzgó, ne vesse meg a gyarló világot, ne üldözze az eltérő meggyőződést, ne akarjon egy akolba terelni minden embert, de félje az Istent, bízzék benne s találjon benne megnyugvást mindenha ! Emlegetjük a diesŐült királyné jótékonyságát, a mit háládatosan emlegetnek ezeren és ezeren szerte az országban, de legkivált Gödöllőn és Budapesten. Hálásan emlékeznek az 1848—49-diki öreg honvédek is arra a fejedelmi kegyre, mely 1867-ben meglepően feléjük fordult. Neki köszöni létét a magyar Vörös-kereszt egyesület, minek megalapítása czéljából 1879-ben lelkesítő szózatot intézett a magyar nőkhöz s 1880. év május 10-én maga nyitotta meg az egyesület első közgyűlését, a m. tud. akadémia dísztermében. 1883-ban épült a nevéről elnevezett egyesületi kórház, melyben a felséges asszony alapította az első ágyat 1000 írttal. A történetiró feladata lesz majd összegyűjteni minden apró vonást, a mik összerakva egészükben mutatják fel ezt a nagy alakot. Nekünk most meg kell elégednünk mozaikszerüen összerakott részletekkel. Nos hát még csak néhány vonást; a legkedvesebbeket : magyar érzelmei bizonyságait ! Rónay Írja, hogy erre a kérdésre : „Minő nyelven parancsolja Felséged, hogy a tanítást vezessem, már t. i. Mária Valéria főherczegnőnél, — válaszul ezt nyerte : magyar nyelven, különösen a vallástant, Valéria magyarul imádkozik.“ Más alkalommal meg nagy érdekeltséggel kérdezősködött (3 Felsége a koronaörökös haladásáról a magyar történelemben s különösen a magyar nyelvben. Nemde kiejtése még néha németes ? Kérdé jóakarólag. . . . Uram, Istenem, mikor volt az, hogy a magyar király leánya magyarul imádkozott! ! Néhány száz esztendő alatt akadé-e csak egy királyné is, a ki nem hogy arra ügyelt volna, hogy trónörökös fiának magyaros legyen a kiejtése, hanem hogy bár akár hogy beszéljen is magyarul ?! Melyik királynő volt az több száz év óta, a ki a magyar irodalomban gyönyörűségét lelte volna, mint ez a dicsőült lélek ? j Ah régen, nagyon régen volt az, hogy a magyar királyné rendesen magyarul társalgóit környezetével mint ez, elannyira, hogy egészen meglepte őket, ha nagyobb udvari összejövetelnél nem magyarul szólt hozzájuk. De ennél igy volt, mert igen megszeretett bennünket, szerette nyelvünket, szerette irodalmunkat, illendően megtisztelte nagyjainkat. Ah mily felejthetetlen az az a koszorú, a mit a haza bölcsének, Deák Ferencznek ravatalára tétetett (Erzsébet királyné — Deák Ferencinek); mily felejthetetlen, hogy a magyar királyné e ravatal mellett térdelve imádkozott! Mekkora tisztességtétel volt ez annak az igaz embernek ! De mekkora magának a magyar névnek ! Gróf Andrássy Gyulát két koszorúval is megtisztelte. Még el se hervadtak az egyik koszorú rózsái, mikor a királyné uj koszorút rendelt. Száz fehér kaméliát, száz fehér rózsát és háromszáz gyöngyvirágot köttetett koszorúba s maga vitte el a ravatalra. Azt is olvassuk róla, hogy mikor a király O Felsége Bánffy Dezső báró miniszterelnök előterjesztésére elrendelte a budai királyi palota megépítését, levelet irt egv magas állású úri nőhöz, a kivel állandóan levelezett és ebben a drága levélben a boldog öröm hangján mondotta el, hogy felséges urának ez az elhatározása neki régi, forró vágyát tölti be, a melynek meleg szószólója volt már akkor, mikor Andrássy Gyula gróf először vetette föl az eszmét. (M. U. szept. 11.) Közelebbről, a mikor hazánk ezeréves fennállásának örömünnepét tartottuk, ismét résztvett örömünkben, megjelent közöttünk, daczára annak, hogy trónörökös fiának gyászos kimúlta teljesen elrabolta lelke nyugalmát. Kell-e több bizonyság annak megértésére: miért övezte körül drága személyét lángoló szeretettel a magyar nép ?! Kell-e több bizonyság megértésére annak a mérhetetlen gyásznak, mibe halála a nemzetet döntötte?! Ah mi méltán ajkainkra vehetjük e panaszt: nézzétek meg és lássátok meg, ha van-e olyan bánat, mint a mi bánatunk? Ah nekünk igazán méltán hullanak könnyeink. Es talán elviselhetőbb volna valamival a bánatunk, ha a természet rendje szerint következett volna be az elválás. De ám erőszak szülte. Mit tegyünk? Adjunk hálát a gondviselő Istennek, hogy részeseivé tett bennünket annak az örömnek és boldogságnak, mit egy ilyen királyné bírása bő mértékben nyújt a népének. A veszteség fölött való elkeseredésünkben ne legyünk hálátlanok a múltért; ha a jót az Isten kezéből elvettük: a rosszat nem szenvednénk-e el ? ! Mi Atyánk, legyen meg a te akaratod! Könyörögjünk jó királyunk egészségéért, hogy ez újabb óriási csapást is hősiesen elviselhesse s lehessen még számos éven át szerető atyja hű népének. Az Ur, a ki megsebzetté szivét: gyógyítsa is meg kegyelmesen; a királyok királya, a ki lesulytóttá mélyen, emelje fel hatalmas karokkal. Neked pedig idvezült lélek, ki minden jóságod mellett is oly sokat szenvedtél mély bánatban, zokogó szívvel mondunk istenhozzádot! S végül magunkra gondolva, szent áhítottal könyörgünk: Áldd meg Isten a magyart, kit vészek hányának;, Nyújts feléje védőkart tengerén kínjának! Letűnt csillagunk helyett gyújts másikat egünkön: így a bú s a fájdalom nem vesz erőt lelkűnkön. Kis József.. Az ev. ref. tanítók özvegyei- és árváinak gyámolitásáról. Még az 1891—1893-diki egyh. törv. életbe lépte után is, egész a folyó évig, a b.-somogyi ev. ref. egyházmegyében, a tanitók özvegyei- és árvái, a férj vagy apa halála napjától számított egy teljes kegyelemévet élveztek, a helyettes tanító tartásának és fizetésének kötelezettsége mellett. 38*
