Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-18 / 38. szám
609 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 610 pet, sót — könnyen érthető okokból hidegen hagyta a sziveket. Ámde mikor O Felsége a házasság örömére sok politikai fogolynak megkegyelmezett: kezdtek a szivek folmelegülni, jobb jövőt reményleni s mindig kedvesebben és kedvesebben emlegették Erzsébet királyné nevét. Igen jó jelnek tartották s nagyon kedvesen fogadták a magyarok már azt is, hogy második gyermekének az első magyar királyné nevét adta: Gizellának. kereszteltetvén azt. Hozzánk 1857-ben látogatott el Felséges férjével és beutazta hazánk nagy részét. Már ekkor helyet vert a honfiak lelkében az az édes sejtelem, hogy a fejedelem és a nemzet között annyira elmérgesedett viszonyt, ennek a nemes léleknek tapintatos, az ellentéteket szinte észrevétlenül simitgató keze fogja megorvosolni. Néhány év múlva, a hatvanas évek elején, elhatározta, hogy megtanul magyarul. Előzetes, nehézkes tanulás utján Eötvös József báró ajánlatára Fáik Miksa lett a nyelvmestere. — Bécsben nagyon rossz néven vette ezt a kamarilla ; haragját azonban csak a gyűlölt nyelv mesterével éreztethette. Mikor pedig a királyné tudomást szerzett azokról a silány boszantásokról, miknek Fáik lépten-nyomon ki volt téve: erélyes közbelépésére ezekis megszűntek. Haj, pedig ki tudja, ha nem az volt-e 1866-ban a königgréczi vereség után a Habsburg-ház szerencséje, hogy a királynénak a magyar nyelv és a magyar nemzet iránt való rokonszenvéről több, kézzel fogható jelből egészen megvoltak győződve vezető politikusaink ? ! A királyné ekkor már jól értette és beszélte nyelvünket, bírta hát azt a hatalmas eszközt, a a melylyel múltúnkat, jelenünket és a jövőre irányuló édes reményeinket első forrásból: irodalmunkból megismerhette. Es hogy mily gyorsan nőtt benne a rokonszenv, az igaz szeretet hozzánk : annak megdönthetetlen tanúsága az a nyilatkozata, a mit 1866-ban febr. 23-án, az olasz és porosz háború évében gróf Andrássy Gyulához intézett: „Ha Olaszországban rosszul mennek a császár dolgai, az nekem nagyon fáj, de ha Magyarországon mennek dolgai rosszul, az engem megöl.“ Elképzelhetjük azt a mély hatást, a mit a szeretetnek és ragaszkodásnak ily elemi megnyilatkozása keltett a jobb jövő után sóvárgó, mindig nemesen érző, egyenes magyar szivekben; s épen arról a helyről, a honnan — fájdalom -— épen nem szokhatták ezt meg! Örök törvény : szeretetet csak szeretet szül. A bölcs királyné elérte czélját! S a hol szeretet fűzi össze a lelkeket: ott feledve vannak a múltak keserű emlékei, elhallgat a lihegő bosszú, nincs káröröm. A királyné szeretete szeretetre ébreszté a trón iránt honfiainkat s igy történt, hogy a mikor a königgréci vereség után „a császárné lejött fővárosunkba, minden bizonnyal ezért, hogy meggyőződést szerezzen magának arról, milyen a dinasztia irányában itt a hangulat: a császárné megérkezésekor megjelent Deák azon előrebocsátott kijelentéssel: gyávaságnak tartanám elfordulni a császárnétól, mikor szerencsétlenségben van, miután elébe mentünk akkor, midőn a dinasztia dolgai jól állottak !“ írja Gorove a naplójában. 1867-ben a koronázási ünnepen valósággal elragadta a közönséget. Ettől kezdve ő volt a legszebb, a legelső magyar asszony : gyöngyös korona a homlokán, ingváll, mente, kötény és viganó karcsú termetén, a kezében csipkekendő. így mutatkozott be, igy ismerték a képekről szerte az országban. A koronázás után mindig igen szívesen időzött Magyarországon. 1868. április 22-én Budán megszületett a „magyar főherczegnő“ Mária Valéria és . . és . . magyar dajkát kapott, magyar nótát, magyar szót tanult először. Ekkor már megsokallták a bécsiek a királynénak a magyarokhoz való szives vonzódását. A Neue Freie Presse 1869-ben nyíltan felpanaszolta, hogy a királyné inkább szeret Budán tartózkodni, mint Bécsben; hogy Bécsben nem mutatja magát sehol, Magyarországon pedig gyakran mutatkozik a nép előtt, sétahelyeken, színházban és udvari ünnpélyeken, lovagolva vagy díszruhában. így lett Erzsébet királyné lassan-lassan, lépésről lépésre magyar nemzeti királynévá. A nemzet megértette, szivébe zárta s úgy vigyázott rá, mint a szemefényére. Ezért nem akarjuk elbocsátani most is, a mikor jól tudjuk, hogy vissza nem tarthatjuk. Ezért keressük föl azokat a kedves jeleket és jeleneteket immár napokon át, a mik megelevenítik, beszédessé teszik előttünk. Emlegetjük, mint nőt, a ki értett hozzá, hogy az uralkodói súlyos terhek elviselésére fel-felüditse a kötelességei hűséges teljesítésében valóban minta férjet; a ki értett hozzá, hogy eloszlassa férje homlokáról azt a komorságot és boszuságot, a mivel lelkismeretes munkájának sikertelensége oly sokszor elborította; a kinek finom érzéke volt ahhoz, hogy elűzze az előítéletek ködét és jóindulatot keltsen a trónon azok iránt, a kiket lelkiismeretlen tanácsadók mesterkedése száműzött az uralkodó kegyéből. És a ki még ama rettenes csapás idején is, mikor egyetlen fiát, Rudolf trónörököst elvesztette, vigasztalta, támogatta férjét; a miről Király Ő Felsége annak idején az országgyűlés két házának elnöksége és Budapest főpolgármestere előtt igy nyilatkozott: „Csakis a Mindenhatóba vetett bizalom és az erős támasz, a mi nekem az én imádott nőm, a királyné, továbbá népeimnek szives és valóban megható részvéte képes nekem vigaszt és uj erőt nyújtani. ... És most nagyreményű fia után ezt a támaszt is elvesztette az ősz uralkodó! Csoda-e, ha sajog a szive, megerednek könnyei nagy bánatában. Emlegetjük elhunyt királynénkat, mint jó családanyát. Ez oldalról teljes és fényes világosságba helyezi őt Rónay Jáczintnak 10 kötetre terjedő naplója. Rónay volt Mária Valéria főherczegnő nevelője és a megboldogult trónörökösnek a magyar történelemben oktatója. E napló jegyzetekből azt olvassuk, hogy O Felsége egészen helyesnek tartotta Rónaynak azt a nézetét, a mely szerint ez a gyermekek körében nem helyesli a sok tanárt s hogy a kezdő pályán első helyre állítja a nevelést s csak ez után a tanítást. „Én is igy gondolkodom s óhajtanék Valériának jó nevelést adni. Nem akarom túlbuzgóvá tenni, de óhajtom, hogy
