Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-11 / 37. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 594 593 gitse mindenütt, a hol a segítségre szüksége van. A mitől épen nem tartottunk — megtörtént; segélytkérő folyamodványaink visszavettettek. Ke­rületünk legközelebb összegyűlendő tanácsosai, őr­állói és vezérei talán még segíthetnek. Kell is, hogy segítsenek, ha arra gondolnak, miszerint az ötödéves tanítói korpótlék fizetése falusi gyüleke­zeteinkben az egyházi adó fölemelését tenné szük­ségessé. Hogy pedig egy ilyen kísérlet mily ve­szélyt rejt magában, azt egyházam jövőjéért ag­gódó lelkem nemcsak sejti, de biztosan látja. Yideant consules ! . . . Tácz. Kutasi Ferencz. A tanítói nyugdíjtörvény revíziójához. A Népt. L. 31 -ik számában fel vannak sorolva azok a javítások, melyek a nyugdíjtörvény revíziójakor felveendők lennének. Mivel azonban egy igen fontos óhaj kikerülte a czikkiró figyelmét, én most arra aka­rom a figyelmet felhívni, mert az a tanítói kar nagyobb részére nézve életkérdés. Értem a kántortanitók nyugdíjügyét. Az 1891. XLIII. t. ez. végrehajtása tárgyában kiadott utasítás erre vonatkozó része igv szól: „Kán­­tortanitóknál a tanítói jövedelem, illetőleg ennek be­számítható része a kántoritól elkülönítve mutatandó ki; ha pedig a kántortanitó összes jövedelme, vagy ennek egyik-másik tétele ily módon el nem különíthető, a tisztán tanító, illetve a tisztán kántori jövedelemre valló tételek kitüntetése mellett, a szét nem választható illet­mények szám szerint felsorolandók. Ily esetekben a tisz­tán tanító illetményekhez a szét nem választható jöve­delem fele része hozzáadatván: ez szolgáland a nyug­díjigény megállapításának alapjául.“ Ez utasítás következtében a kántortanitóknak — s igy a nagy többségnek — nyugdija végetlen messze esik a törvény azon jótékony határozatától, hogy minden tanító teljes fizetését kapja nyugdijuk Ugyanis a kántortanitói dijlapok úgy vannak szer­kesztve, hogy maga az iskolafenntartó testület sem tudja a fizetés legnagyobb részére megállapítani, hogy melyik a kántori és melyik a tanítói, mivel ez ideig a különválasztásra semmi szükség sém volt. Tehát az uta­sítás értelmében a fizetések legnagyobb része megfelez­­tetik, s a legtöbb kántortanitói nyugdíj 3—400 forint között ingadozik; ritkaságszámba megy, a melyik 500 frtig felkapaszkodik. Még szerencse, hogy a törvény kimondja, miszerint a nyugdíj 300 írtnál kevesebb nem lehet, legalább igy igen sokan menekülnek a 200—250 frtos nyugdíjtól, melyre a felezés degradálta volna őket. Némileg enyhíteni akarta a levonást a közig, ha­tóság számára kiadott későbbi utasítás, hogy a kész­pénz mindenütt tanítói fizetésnek veendő. Csakhogy ez a felszámítást épen nem tette egyöntetűvé. Mert a hol a borfizetést, közmunkát az iskolafenntartó készpénzzé változtatta, ott ezek tanítóiknak vétettek; a hol pedig nem lett semmi megváltva, ott a felezés alkalmaztatott, daczára, hogy egyik ép oly természetű fizetés mint a másik. Mutatja ez azt, hogy a véletlen nagy szerepet játszik a kántortanitó nyugdijánál. Úgy látszik, hogy az intéző köröket a fent idé­zett utasítás szerkesztésekor az a felfogás vezérelte, hogy a kántortanitók a tanítói fizetésen felül kapják a kántori fizetést, tehát ez utóbbi után nem kaphatnak nyugdijat. Azonban a dolog — eltekintve egyes nagy­­jövedelmü kántortanitóktól — a nagytöbbségnél nem igy áll. Mert hogy a tanítók kántorok is, azzal nem a jövedelmük szaporodott, hanem a munkájuk. Ugyanis azok a szegény, kis hitközségek, melyek az országnak nagyobb részét teszik, nem lévén képesek tanítót is kántort is tartani, ez utóbbinak munkáját is rábízták a tanítóra s adtak neki 2—3—400 forint fizetést, a mely­nél pedig többet megérdemelne magáért a tanításért is. Hiszen a kántortanitók legnagyobb része egymaga ve­zet hat osztályt s tudva, hogy növendékének azon alap­ismeretekkel kell megélnie, melyeket G év alatt elsajá­tít, megtanítja vallására, jól Írni, olvasni, számolni, meg­ismerteti a hazai földrajzzal, történelemmel stb. S ho­gyan képes ezt az eredményt elérni ? Úgy, hogyha a rendes tanidő nem elég, azt megtoldja. Ha a temetés elfoglalja, az azon napra kitűzött tananyagot felosztja a következő napok között, jól tudván azt, hogy a mu­lasztottat pótolni kell még pedig saját magának, mert nincs kire támaszkodnia Istenen kívül! Látszik ezekből, hogy a kántortanitóra nagyobb feladat várakozik mint osztálytanító kartársára s mégis mi a jutalma ? Az, hogy ha elhal, családja kevesebb segélyt-, ha nyugdíjba lép, ő maga 100—-2UÜ írttal ke­vesebb nyugdijat kap, mint a mennyi a fizetése, mert ő kántortanitó, kinek a tanításon kívül énekelnie — sok­szor zord időben temetnie is kellett, tehát ha fárasz­tóbb volt a pályája, illő, hogy kevesebb legyen a nyugdija ! Kérdezem: miért kell egyáltalában, vagy miért kell ily súlyosan büntetni a kántortanitói ? Hisz nem az ő hibája, hogy nem jutott neki osztálytanítói állás; annak csak az az oka, hogy ily állás igen kevés van, kántortanitó pedig igen sok. Ám számittassék le egy bizonyos perczent azon csekély számú kántortanitóknál, kiknek fizetése G00 írton felül van, a hol a hitközség tud külön fizetést adni a tanításért, külön fizetést a kántori teendőkért, de ne vonjanak le semmit a cseké­lyebb jövedelmű kántortanitóknál, mert azt a jövedel­met mint tanítók is megérdemlik: annyival inkább, ha még kántorkodniok is kell ! Ha tehát a nyugdíjtörvény revíziójára kerül a sor, tegyük magunkévá ez indítványomat: Tekintettel arra, hogy eddig a véletlentől (a fize­tés készpénz- vagy terményekbeli alakjától), továbbá a felszámítást eszközlő közegek felfogásától függött a kántortanitók magasabb vagy alacsonyabb nyugdija; tekintettel arra, hogy a kántorsággal a taní­tók legnagyobb részének nem a fizetése szaporodott, hanem a munkája;

Next

/
Oldalképek
Tartalom