Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-11 / 37. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 594 593 gitse mindenütt, a hol a segítségre szüksége van. A mitől épen nem tartottunk — megtörtént; segélytkérő folyamodványaink visszavettettek. Kerületünk legközelebb összegyűlendő tanácsosai, őrállói és vezérei talán még segíthetnek. Kell is, hogy segítsenek, ha arra gondolnak, miszerint az ötödéves tanítói korpótlék fizetése falusi gyülekezeteinkben az egyházi adó fölemelését tenné szükségessé. Hogy pedig egy ilyen kísérlet mily veszélyt rejt magában, azt egyházam jövőjéért aggódó lelkem nemcsak sejti, de biztosan látja. Yideant consules ! . . . Tácz. Kutasi Ferencz. A tanítói nyugdíjtörvény revíziójához. A Népt. L. 31 -ik számában fel vannak sorolva azok a javítások, melyek a nyugdíjtörvény revíziójakor felveendők lennének. Mivel azonban egy igen fontos óhaj kikerülte a czikkiró figyelmét, én most arra akarom a figyelmet felhívni, mert az a tanítói kar nagyobb részére nézve életkérdés. Értem a kántortanitók nyugdíjügyét. Az 1891. XLIII. t. ez. végrehajtása tárgyában kiadott utasítás erre vonatkozó része igv szól: „Kántortanitóknál a tanítói jövedelem, illetőleg ennek beszámítható része a kántoritól elkülönítve mutatandó ki; ha pedig a kántortanitó összes jövedelme, vagy ennek egyik-másik tétele ily módon el nem különíthető, a tisztán tanító, illetve a tisztán kántori jövedelemre valló tételek kitüntetése mellett, a szét nem választható illetmények szám szerint felsorolandók. Ily esetekben a tisztán tanító illetményekhez a szét nem választható jövedelem fele része hozzáadatván: ez szolgáland a nyugdíjigény megállapításának alapjául.“ Ez utasítás következtében a kántortanitóknak — s igy a nagy többségnek — nyugdija végetlen messze esik a törvény azon jótékony határozatától, hogy minden tanító teljes fizetését kapja nyugdijuk Ugyanis a kántortanitói dijlapok úgy vannak szerkesztve, hogy maga az iskolafenntartó testület sem tudja a fizetés legnagyobb részére megállapítani, hogy melyik a kántori és melyik a tanítói, mivel ez ideig a különválasztásra semmi szükség sém volt. Tehát az utasítás értelmében a fizetések legnagyobb része megfeleztetik, s a legtöbb kántortanitói nyugdíj 3—400 forint között ingadozik; ritkaságszámba megy, a melyik 500 frtig felkapaszkodik. Még szerencse, hogy a törvény kimondja, miszerint a nyugdíj 300 írtnál kevesebb nem lehet, legalább igy igen sokan menekülnek a 200—250 frtos nyugdíjtól, melyre a felezés degradálta volna őket. Némileg enyhíteni akarta a levonást a közig, hatóság számára kiadott későbbi utasítás, hogy a készpénz mindenütt tanítói fizetésnek veendő. Csakhogy ez a felszámítást épen nem tette egyöntetűvé. Mert a hol a borfizetést, közmunkát az iskolafenntartó készpénzzé változtatta, ott ezek tanítóiknak vétettek; a hol pedig nem lett semmi megváltva, ott a felezés alkalmaztatott, daczára, hogy egyik ép oly természetű fizetés mint a másik. Mutatja ez azt, hogy a véletlen nagy szerepet játszik a kántortanitó nyugdijánál. Úgy látszik, hogy az intéző köröket a fent idézett utasítás szerkesztésekor az a felfogás vezérelte, hogy a kántortanitók a tanítói fizetésen felül kapják a kántori fizetést, tehát ez utóbbi után nem kaphatnak nyugdijat. Azonban a dolog — eltekintve egyes nagyjövedelmü kántortanitóktól — a nagytöbbségnél nem igy áll. Mert hogy a tanítók kántorok is, azzal nem a jövedelmük szaporodott, hanem a munkájuk. Ugyanis azok a szegény, kis hitközségek, melyek az országnak nagyobb részét teszik, nem lévén képesek tanítót is kántort is tartani, ez utóbbinak munkáját is rábízták a tanítóra s adtak neki 2—3—400 forint fizetést, a melynél pedig többet megérdemelne magáért a tanításért is. Hiszen a kántortanitók legnagyobb része egymaga vezet hat osztályt s tudva, hogy növendékének azon alapismeretekkel kell megélnie, melyeket G év alatt elsajátít, megtanítja vallására, jól Írni, olvasni, számolni, megismerteti a hazai földrajzzal, történelemmel stb. S hogyan képes ezt az eredményt elérni ? Úgy, hogyha a rendes tanidő nem elég, azt megtoldja. Ha a temetés elfoglalja, az azon napra kitűzött tananyagot felosztja a következő napok között, jól tudván azt, hogy a mulasztottat pótolni kell még pedig saját magának, mert nincs kire támaszkodnia Istenen kívül! Látszik ezekből, hogy a kántortanitóra nagyobb feladat várakozik mint osztálytanító kartársára s mégis mi a jutalma ? Az, hogy ha elhal, családja kevesebb segélyt-, ha nyugdíjba lép, ő maga 100—-2UÜ írttal kevesebb nyugdijat kap, mint a mennyi a fizetése, mert ő kántortanitó, kinek a tanításon kívül énekelnie — sokszor zord időben temetnie is kellett, tehát ha fárasztóbb volt a pályája, illő, hogy kevesebb legyen a nyugdija ! Kérdezem: miért kell egyáltalában, vagy miért kell ily súlyosan büntetni a kántortanitói ? Hisz nem az ő hibája, hogy nem jutott neki osztálytanítói állás; annak csak az az oka, hogy ily állás igen kevés van, kántortanitó pedig igen sok. Ám számittassék le egy bizonyos perczent azon csekély számú kántortanitóknál, kiknek fizetése G00 írton felül van, a hol a hitközség tud külön fizetést adni a tanításért, külön fizetést a kántori teendőkért, de ne vonjanak le semmit a csekélyebb jövedelmű kántortanitóknál, mert azt a jövedelmet mint tanítók is megérdemlik: annyival inkább, ha még kántorkodniok is kell ! Ha tehát a nyugdíjtörvény revíziójára kerül a sor, tegyük magunkévá ez indítványomat: Tekintettel arra, hogy eddig a véletlentől (a fizetés készpénz- vagy terményekbeli alakjától), továbbá a felszámítást eszközlő közegek felfogásától függött a kántortanitók magasabb vagy alacsonyabb nyugdija; tekintettel arra, hogy a kántorsággal a tanítók legnagyobb részének nem a fizetése szaporodott, hanem a munkája;