Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-24 / 30. szám
481 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. kétségbe ejti a harczosokat, s megadja magát ellenállás, harcz, ütközet nélkül. Mi lett volna sorsa a legnemesebb, a legmagasztosabb eszméknek, igazságoknak, ha a kik teremték, létrehozták azokat, csak magokba, keblük bensőjébe zárták volna örökre el, hogy soha napvilágot ne lássanak, attól tartva, rettegve — a próbának, a küzdelemnek édessége nélkül, — hogy azt úgy sem érti, nem hallja meg, sőt üldözi, csirájában elfojtja a világ! Hol volnának a vallások, melyek már annyi szívnek, léleknek adnak boldogságot, nyugalmat, ha alapítóik, terjesztőik kislelküleg elhitetik magukkal, hogy nem érett meg azokra még az emberiség, csak pusztába kiáltó szó törekvésük, eredménytelen fáradozás küzdelmük, működésük! ! Ha e bátortalan, kicsinyes feltevés, erőt vesz vala az Idvezitőn, nem ott maradt volna-e a puszta magányában, harczolva, viaskodva a kisértő bénító, leverő támadásával, nem negyven nap és negyven éjjel, hanem talán ugyanannyi éveken át, mig el nem fogytak volna életesztendei, s nevét nem őrzené hálás kegyelet és csodáló lelkesedés. És ha Pál apostol a ki oly megrázó hatással mondja el röviden kiállott szenvedéseit, a mikor igy szól: „Veszedelmes utakon gyakorta voltam, veszedelemben voltam az én nemzetségem miatt, veszedelemben a pogányok miatt, veszedelemben a városban, veszedelemben a pusztában, veszedelemben a tengeren, veszedelemben voltam a hamis atyafiak közt,“ ha ezektől visszarettenteni, elcsüggeszteni engedi magát s ha nagy utódait, Luthert a vormsi birodalmi gyűlés, Kálvint Genfinek erkölcsi romlottsága, hazánk sokat szenvedett, bebörtönzött hajlékaitól megfosztott, elűzött protestáns őseit ellankasztja vala a bántalom, az üldözés, a kinzatások válogatott nemei: ugyan hol volna akkor ma protestáns felekezeti hol volna evang. reformált hitvallás. Nem tudom, nem tehetek róla, eléggé elitélni, rosszallani az ilyen disszolutiót hirdető, minden tevékenvséget, harezi kedvet megbénítani alkalmas cassandrai jóslatokat. ()ly nagy volna valósággal a veszély ? Az az államsegély a trójai fa-ló lenne ránk nézve, mely falainkon belül enyészetet, pusztulást hozna nekünk ? A felekezetnélküliség, reversalisok csakugyan alkalmasok lennének arra, hogy leveleink, ágaink egymásután töredezzenek le, mig nem a száraz, eléktelenitett törzset, mindenestől ledönti a vihar, vagy a bensejében őrlő férgek ? Egyike valék azoknak, a kik felekezetűnk egyetemével örültek az egyházpolitikai törvényjavaslatnak, s nincs, ma sem látok rá okot, hogy azokat megbánjam, vagy azok revisióját emlegetni szükségesnek látnám ! Sőt úgy nézem azokat, mint egy hatalmas lépést a vallásfelekezetek egyenjogúsítása felé, mint alapkövet, a melyen fel fog épülni, ha nem is az amerikai szabad egyház a szabad államban, mert az nálunk a sokféle nemzetiség miatt lehetetlenség, hanem a vallásos egyenlőségnek az a teljes mértékű hajléka, melyen belül nem lesznek kiváltságok, előjogok , rang, hatalom, gazdagság egyfelől, másfelől szegénység, mellőztetés, de teljes és tökéletes viszonosság egyenjogúság fog ural-482 kodóvá lenni. Az egyszer megindult görgeteget perezekre feltartóztathatja ugyan az útjában álló akadályok halmaza, de csak azért, hogy annál nagyobb erővel tolja félre, vagy morzsolja szét azokat, vagy hogy magához vonza, vigye, ragadja azokat is czélja, rendeltetése felé. De meg eltekintve ettől, vajon vesztettek-e valamit középiskoláink, értve felekezeti szempontból, az államsegély igénybe vételével, kilettek-e azok vetkeztetve jellegükből, az a nemzedék, mely azok falai között nevelkedett, elveszne-e vagy legalább is közönyössé, idegenné válnék és válik-e felekezetűnkre nézve ? Megvagyunk győződve, hogy az a főiskola, melynek vezetőségében, tanári karában meg van a vallásos érzés kellő mélysége, meg a felekezetükhöz ragaszkodás öntudatos, meggyőződése, ma is csak úgy nevel, csak úgy képez nekünk buzgó, vallásukhoz, egyházukhoz ragaszkodó, annak jólétét, előhaladását szivükön hordozó egyháztagokat mint a múltakban, mert bizony a múltakban is elmondhattuk nem egyszer „Atyámfia, vagyon nekem valami panaszom te ellened.“ Vagy micsoda bénító, sülyesztő hatású lehetne tanítóink fizetésének 400 írtig való kiegészítése az állampénztárból. Megváltoztatja-e annak a felekezetűnkhöz tartozó tanítónak szellemét belsejét, erkölcsi meggyőződését az az összeg, a mit az államtól kap és gyermekeinket talán káros szellemben fogja vezetni, nevelni? Távol legyen még a feltevése, a gondolata is ennek, hiszen ismerünk községi, állami tanítókat, kik valódi apostolai felekezetűnknek s államsegélyes népiskoláink is semmi okot eddig e tekintetben panaszos kifogásra nem szolgáltattak. De nem állhat meg az az okoskodás sem, mely azt mondja, hogy ez kiöli az áldozatkészséget, lankasztja az önerő kifejtését, az autonomicus élet varázsában, erejében rejlő hozzátartozás, érdekközösség érzületét lohasztani, kiirtani képes! Nem állhat meg, sőt itt e téren nyilatkozik legáldóbb, legközvetlenebb kalász, itt kezd már nőni az a görgeteg, melyet feltartóztatni, elnyomni nem lehet. Röviddel, o évvel az egyházpolitikai törvények szentesítése után, meg lett alkotva, a lelkészt fizetések kiegészítéséről szóló törvényjavaslat, követni fogja, feldolgozás alatt az előkészítés stádiumában áll a másik, mely a gyülekezetek terhein könnyíteni lesz hivatva, melyek megszüntetik azt az abnormis, a józan észszel és igazsággal homlokegyenest ellenkező állapotot, hogy az egyik felekezet hive, tagja, kivegye és sokszor panasz, zúgolódás nélkül kivette a maga szájából a falatot, az utolsó marok lisztecskét, hogy azzal hivatalnokait, egyházát fentarthassa, mig a másik felekezet tagjai semmiféle megterheltetést nem éreztek, nem viseltek felekezetűk érdekében, viselvén azt helyettük legnagyobb részben rég időkben az áthidalóméból elvont, kapott fekvoségek, alapítványok milliókra rugó jövedelmei. Ugyan kinek, melyik református embernek lohasztja ez buzgóságát ? Hol, kinél ölheti el az áldozatkészség csiráját? Hol dugulhat be az a forrás, mely minden kényszerítés nélkül is dúsan csurgatta cseppjeit egyházának, vallásának oltárára. Sőt nem lesz e
