Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-28 / 9. szám
141 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 142 Mi háromszor annyian vagyunk: de mily messze azoktól a jótékony intézmények, emberbaráti könyörülő szeretet alkotásainak terén! Pedig azoknak története, kiállott szenvedései még súlyosabbak, mint a mienk s népük is felületességre, könnyelműségre hajlandó (Folyt, köv.) Patay Kakoly. Marad jelentésben. A pápai ev. ref egyházmegye monográfiájának ügyéhez. E b. lapok 6. számában Bakonyi Andor a pápai egyhm. monográfiájának ügyét szótárgyává teszi s annak megfenekléséért — a kebelbeli lelkészek kárhoztatása mellett — az egyházmegye nt. esperesét teszi felelőssé. Kész örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy ezen dologhoz hozzászóljak s elmondjam a magam véleményét. Készen voltam az alábbiak elmondására a millenniumi év egyházmegyei közgyűlésére is. De hát beszorult. Jelen sorok Írójának nem vágya a szereplés. Fönforogni szerető ifjú kollegáitól várta a monográfia ügyének interpellálását. Hiába. Azon a közgyűlésen Bakonyi Andor urat is egészen uralta az a kérdés, hogy az egyetemes gyámoldába mennyit fizssen az egyházmegyei a lelkészek helyett ? Sőt még most is hallgatnék, ha B. A. megmarad a tárgyilagosság korlátái között, s magát megtérő juhnak mutatva be, nem segítene vizet hordani abba a bizonyos kádba, melyben a lelkészeket sokan oly kiváló előszeretettel serénykednek szapulni. Feledi B. A. ur is, mint a többiek, hogy rendszerint a jó bornak nem kell czégér, s hogy többet ne is említsek, a lelkész fáradhatlan buzgósággal megrenováltathatja egyháza templomát b tornyát 7200 írt. költséggel s közadakozással állíthat 1074 frtos orgonát, egyházi felsőbbségének tudtával és helybenhagyásával, de a nélkül, hogy arról a nagy nyilvánosságra szánt egyházi lapoknak hosszas tudósítást küldene, — vagy csak rövid hirecskével is igyekeznék nevét megismertetni. Az igazi lelkész munkálkodik, s aztán ezt mondja : vegyen tudomást róla, a kit érdekkel. Sokan gondolkozhatnak velem igy, s szinte jól esik, hogy egyszer nyíltan kérhetem már : „Ne bántsátok, ne rágjátok már a lelkészeket, nem érdemlik azok.“ Erre kérem B. A. urat is. íme jelen soraimmal meg fogom győzni, hogy e kérésem jogos; hogy a pápai egyházmegyének — figyelmeztetés színe alatt megrótt lelkészi kara a megrovást nem érdemli meg. A ki tudományos, jelesül pragmatika történeti dolgokkal szokott bíbelődni — akár titkon, akár nyilván — a ki felfogni képes egy ilyen irányú monográfia jelentőségét és becsét, rövid utón belátja épen B. A .„marad jelentésben“ ez. czikkéből, hogy meg van az ok a lelkészek tartókodására, de meg van arra is, hogy miért nem sürgöli az esperes az egyes egyházak monográfiájának beküldését. Semmiféle apparátusnak és nagy fenék kerítésnek barátja nem vagyok. De már egy egyházmegye monográfiájának nyomdafestékre érdemes összeállításához — elismerem, sőt vitatom — apparatus és pedig a javából — kell. Ez nem megy sem közgyűlési végzéssel, sem parancsszóval — a nélkül. Egy ilyen munkálatnak — különösen a pápai egyházmegye monográfiájának — általános becsűnek vagyis tudományosnak, vonzónak vagyis ügyesen szerkesztettnek kell lennie. Általános becsét megnyeri, ha teljes; ha összes, már meglevő előkutatható adatok pragmatikailag felhasználtatván, az egyházmegye általános történetének keretében egy a tényeknek megfelelő kép akként raj zol tátik elénk, hogy abból egyes egyházak története mint megannyi virágszál fakad ki; a mi által vonzóvá is lesz. Ez az én ideálom. A pápai egyházmegyéhez csakis ilyen monográfia méltó. És e czélra nem elég, hogy a lelkészek beküldjék „Felderülvén Némethonban a liitjavitás áldott hajnala“ kezdetű monográfiái vázlatukat, a „conventió-levelek“ variatiójával egyetemben. E czélra munkabíró, munkaszerető és munkaértő egy ember kell, a ki kedvvel, erővel és szakértelmi tudással rendel, kezvén, azt mondja magában: Isten segítségével, lelkésztársaim közreműködésével meg fogom írni egyházmegyém történetét. Nem az egyházmegye egy megbízott által, hanem egy megbízott az egyházmegye által oldhatja meg sikeresen ezt a feladatot. Nem kutatom, vájjon a pápai egyházmegyének lelkészei közül találkoznék-e valaki e mű elkészítésére, tekintve a feladat nagyságát, a sok időt, avatatlan által nem is sejtett kiadást, csak azt állítom, hogy nemcsak e sorok Írója, de több kollegájával együtt e sorok Írója is igy tudja ezt. Hiábavaló fáradozásnak, s alapnélküli építésnek tartja azt, mire az a bizonyos egyházmegyei határozat kibocsátja a költségvetést. Igen, igen, a költségvetés! Mert ha mégis valamicskét nagy nehezen összeczipelgetnénk, azt ki is kellene nyomatni, a mihez pedig pénz kell. Ki tudja, nem épen ez áll-e a nt. esperes előtt is?! Mert hogy a pápai egyházmegyének nincs egy 20—25 ives monográfiára, a nyomtatás és szerzői tiszteletdijra minimo calculo 800 frtja, azt csak az nem tudja, a ki egyhmegyei gyűlésen feledékenységből elmulasztott felszólalásnak egy tárgyát későbben eszébe vevén, az esperest palam et publice interpellája oly intézkedés felől, melyért nem felelős, mert nem kötelessége, nyilván lévén, hogy ha az összes vázlatok beérkeztek volna is, az esperes azokat magától, akár egy, akár — a mi szerencsétlen gondolat lenne — több megbízottnak feldolgozás végett, már csak személyi tekintetek miatt is ki nem adhatja. Mondom, e monográfiára nincs pénzünk. A pápai főisk. történetének s a közben elkészülő Veszprémin egye történetének megjelenése pedig — úgy tetszik nekem — felment az alól, hogy erőfeszítéssel hozzuk meg az áldozatot. Számoljuk meg pénzünket, — ha volna ? — készüljünk lassanként, és mikor majd odáig juthatunk, hogy pénzünk lesz, akkor lesz munkás is, mert tudja, hogy nem a „majd ha lesz“ számára dolgozik. A dolognak summája azért ez: szép czél ért küzdeni dicső; de a szépet, a magasztost megbecsülni tudni kell. Egy honszerelem lelkesültsége által hevített perezben hozott, de elhamarkodott — s aztán igazi bölcsességgel a gyorsabb megérés végett a napirendről levett határozatot egy elhamarkodott hírlapi felszólalás követte. Ez maradjon Bakonyi Andor urnák jelentésben.
