Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-03 / 1. szám
7 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 8 Ha mindnyájan igy cselekednénk, ha mindenki tőle telhető erővel töltené be az előtte nyitva levő munkatért, rövid idő alatt magasra emelhetnők magyar protestáns egyházunk tanügyét s szinte nem remélt erőt és haladást biztosithatnánk a magunk számára, s mivel a mi érdekünk a haza érdekével soha nem ellenkezhetik, egész magyar hazánk számára. De bár a közérdeklődést az oktatásügy iránt tagadni nem lehet, sajnosán kell állítanunk, hogy ez az érdeklődés a munkára hivatottak nagy részénél csak elméleti téren marad s nem megy át a lelkes tevékenység mezejére. Ennek következménye azután az, hogy a mi oktatásügyünk, mely hajdan az ág. ev. testvérekével együtt messze, óriási magasságra állott a többi felekezeteké fölött, ma már vezető szerepéről visszahanyátlőtt és sok tekintetben túlszárnyalni engedte magát, a miben súlyos vád van ellenünk s közvetlen előzőink ellen, mert kétségtelen, hogy nem fejtettünk ki oly munkásságot népoktatásunk előmozdítására, mint azok, a kik megelőztek bennünket. De lássuk most már a számadatokat a közoktatásügyi miniszter legutóbbi jelentése alapján. Az ország összes tanköteleseinek száma 2.925.115 volt 6-tól 15 éves korig, vagyis az ország összes lakosságának (az 1890-iki számlálás szerint) 19‘2%-a. Ezek közül református volt 413,887, vagyis az összes tanköteleseknek 14T % -a. Minthogy pedig a református vallásu lakosság az ország népességének 14-59%-át teszi, ennélfogva a két százalékszám összevetéséből az a sajnos tanúság vonható le, hogy a szaporaság nálunk nem elég nagy, mögötte marad az országos átlagnak, mert kevesebb az iskolaköteles gyermek, mint számunkhoz képest megilletne. Némi kis megnyugtatás abban található, hogy az előző évhez képest tanköteles gyermekeink száma 11,554 gyei, vagyis 2.8%-kal emelkedett. De még igy is jóval alatta maradunk a tankötelesek országos átlagának (19-2%), mert a mienk csak 18-7. Megelőznek bennünket az izraeliták, katholikusok és gör. keletiek. E tankötelesek közül iskolába járt 2.342,644 gyermek, vagyis az egésznek 80' 1% -a. Ezek közül református volt 338,671, tehát tanköteles gyermekeinknek 81*8%. így ugyan fölötte vagyunk valamivel az országos átlagnak, de hogy ez mennyire nem megnyugtató, kitűnik, ha összehasonlítjuk, hogy mennyivel túlhaladnak bennünket más felekezetek. így mindjárt az ág. evangélikusok arányszáma 89-9%, a katholikusoké 86'8%, az unitáriusoké 86-1%. Még szomorúbbnak tűnik fel a helyzet, mikor azt látjuk, hogy előrehaladás helyett hanyatlóban vagyunk fokozatosan. Ugyanis 1891-ben felemelkedtünk 85%*ra> azóta pedig évről-évre fokozatosan sülyedünk visszafelé. Hogy ág. ev. testvéreinknél az összes illetékes tényezők mennyivel nagyobb gondot fordítanak a kötelező iskoláztatás keresztül vitelére, kitűnik abból, hogy náluk az arányszám évről-évre emelkedik s ők is állanak legelői. Pedig a külső körülményeket tekintve, közel sincsenek oly kedvező helyzetben, mint mi. Mert náluk a népesség jelentékeny^-észét a szűk viszonyok közt élő tótság képezi, nálunk pedig a bőségben duskálkodó alföldi lakosság. Fennállott e sok gyermek számára 16,838 iskola 26,396 tanítóval; azaz minden iskolára esett 139 nővén ~ dék 8 minden tanítóra 88. Ez utóbbi szám hangosan hir deti, hogy országszerte mily szomorú helyzetben állunk Mert ily tömegű tanulóval igazi eredményt a jjlegjobb ta_ nitó sem érhet el. A miuthogy máskép is van ez más ál. lamokban. Pl. Olaszországban egy tanítóra 29, Francziaországban 38 tanuló esik. De még rosszabb a helyzet nálunk, reformátusoknál, a hol egy tanítóra 91 gyermek jut. Nálunk ugyanis az iskolák száma 2310, a tanítóké 3012 s ezekbe a mi felekezeti iskoláinkba jár 276,836 tanuló. Nálunk rosszabb helyzetben csak a róni. katholikusok vannak, kiknél egy tanítóra 106, s a községi iskolák, hol egy tanítóra 94 növendék esik. Ehhez még csak azt jegyzem meg, hogy 1869-ben 2450 ref. népiskolánk volt, 1892-ben 2380, 1893-ban 2369 s a múlt tanévben már csak 2310. E folytonos csökkenés •is azt mutatja, hogy hanyatlóban van nálunk az az ősi protestáns nézet, a mely egyházunknak oly sok erőt kölcsönzött: hogy az iskolák az egyház veteményes kertjei. A többi felekezetek iskoláinak száma szaporodik, csak a mienk és az unitáriusoké fogy. Ideje volna, hogy nemcsak lelkészeink (mert ők magukra hagyatva mindenre nem »képesek), hanem minden műveltebb egyháztag, ki e dolgok nagy fontosságát be látni képes, oda hasson teljes erejével, hogy — miut hajdan — ismét egyházunk legyen az első az iskoláztatás és művelődés terén ; mert ez a legbiztosabb útja annak, hogy egyházunkat a mindnyájunktól óhajtott fényre deríthessük. Borsos István. íjgyflázi étet. A banai ev. ref. egyház örömünnepe. Örömünnepet ült a banai ev. ref. egyház deczember 20 dikán, orgonája felszeutelésének ünnepét. Már nem tehetek róla ha e szóért az én Thury barátom megneheztel is, de én mégis csak ezt fogom életemben használni, mert sokkal szebbnek találom a felavatás szónál ; de meg ha szentek egyezségéről beszélünk, ha igy énekelünk : „Szent e hely, legyenek szentek, kik e házban megjelentek," ha a szent életre való törekvést prédikáljuk, ha hiszünk a „közönséges keresztyén anyaszentegyházban, szenteknek egyezségében“ úgy azokat az eszközöket, mikkel czélunkat elérni akarjuk: templom-, pap-, orgona — miért ne lehetne a czélra felszentelni ? Vagy mi reformátusok ezt a szót: felszentelés, talán szótárunkból is kitöröljük? Csak használjuk tovább úgy mint apáink. Ne rohanjunk olyan gyorsan, mert meglehet, mi fizetjük meg leghamarabb az árát. En még jól emlékszem, hogy gyermek koromban lelkészeink a textus olvasásnál az iró neve elé mindig oda tették e szót: szent, így: szent Pál apostol stb. Ma már világi ur: Tisza Kálmán ad nekünk ebben is leczkét. A reformáczio Magyarországon különben is nagyon messze elment. S né
