Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-14 / 7. szám

107

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

108

siteni, dokumentálni képes. Országos üunepélyek, egész hazánkat érdeklő kiemelkedőbb jelentőségű tények, megyei, városi közéletünk terén fel-fel merülő ünnepélyesebb aktusok alkalmával, gazdagságának minden fényét, hatalmának, rengeteg vagyonának káprázatos kincseit mind felhasználja, hogy előtérbe állíthassa supremácziáját, s uralkodó vallás jellegét kidomboríthassa.

Királykoronázás az ország herczeg prímásának joga, a királynét a veszprémi püspök koronázza meg, hálaadó „Tedeumok“ ünnepélyes isteni tiszteletek legnagyobb részben az ő templomaikban tartatnak meg, ünnepi körmeneteik, proczesszióik alkalmával velők egy sorban halad az ország zászlósainak, kormányzóinak, a hatósági személyeknek ünnepi díszbe öltözött egész serege. A katonaság, a hadsereg hivatalos isteni tisztelete, a diszőrség mind a katholikus vallás uralkodó jellegét tünteti, tárja elénk.— Országunkat, hazánkat ma is Regnum Marianumnak nevezik egész előszeretettel. Mindezek a megdönthetien s a protestantizmus jogosnak vélhető érzékenységét méltán kihívható tények egyáltalán nem mutatnak arra a szabadelvű irányra, a szabadelvű eszmék ama diadalára, mely a legujabbi egyházpolitikai törvényekben s legnagyobb részben nekünk protestánsoknak közreműködésével, támogatásával ülte sőt üli még ma is legfőbb diadalmát.

Valóban sajátságos félszeg kényszerhelyzetbe volt felekezetűnk ama törvényekkel, előbb csak javaslatokkal szemben. Felekezetűnk érdekei egyáltalán nem kívánták, sőt mintegy tiltották azokat. Hiszen anyagiakban megkárosítottak, szaporodásunknak egyáltalában ellenére, hátrányára szolgálnak s bizonynyal szolgálni fognak a jövőben méginkább. Lelkészeink elvesztették jövedelmüknek néhol egész tekintélyes részét, az elválás czéljából áttérők száma csökkent, elenyészett, s az eddig törvényesen tiltott reverszális habár más formában, a házasság megkötése előtt eszközölt szerződés alakjában törvényileg formulázva, szankczionálva lett.

De felekezetűnk elvei, egész irán}7a, szelleme, hazánk vitális érdekei, melyek első sorban álló harezosaiul joggal számlálhatjuk magunkat, az az alap, melyen állunk a haladásnak, a lelkiismeret szabadságának velünk azonosított elvei még csak gondolkozási időt sem engedtek a teendők felett s oda adtuk nevünket, latba vetettük minden befolyásunkat, hogy diadalra segítsük azt. — Lemondásunk, önfeláldozásunk, majd sikra szállásunk jutalmát, elismerését hasztalan várjuk, hiába reméljük ez idő szerint, ha csak a távol jövendők sötét ködében nem. Az 1848-iki törvények 20. §-át, mely kimondja, hogy minden felekezet egyházi és iskolai kiadásai állami közterhet képeznek, az ezzel kapcsolatos secularisatiót, az állami közjövödelemből, köztulajdonból elvont dús főpapi, alapítványi milliárdokat érő vagyonnak mert hiszen megszűntek azok a honvédelmi sereg előállítási kötelezettségek, mely czélra azok részben adatva lettek, szereztetési forrásukhoz, az adományozó állam kezeibe visszabocsátását még csak emlegetni sem merjük, nem még hogy követelnők életbeléptetését, gyakorlatilag is érvényesítését.

Az összes eredmény az erkölcsi öntudat, a teljesített

kötelesség érzete s az az alamizsna, mely 40—50 frt segély alakjában hull minden rendszer nélkül, a megélhetés nehéz gondjaival mindennapi egyszerű barna kenyérért küzdő lelkész testvéreink üres háztartásába és az a szerény — igazán diffcile est satiram non scribere — óhajtás, esdeklés, hogy az állam emelje fel a lelkészi fizetéseket 600 frt minimumra, akkor a mikor — nem irigységből, esek összehasonlításként mondom, bár azok is többet érdemelnének — egy hivatalszolga, írnok, dijnok, vasúti őr fizetése megközelíti, sőt itt-ott-meghaladja azt! És akkor, midőn felekezetűnk iskolára, culturális intézményeire áldozott filléreivel, milliókra rugó terheket vesz le az állam vállairól, s osztozik vele hazai kultúránk s következőleg nemzetünk jóllétének előmozdítása körül.

És nem sötét folt-e felekezetűnk testén lelkészi karunk jelentékeny részének az az anyagi helyzete, az az igazán abnormis állapot, melynek illusztrálásául elég csak azon egyszerű tényre hivatkoznom, hogy az 1887-ki Egyetemes Névtár adatai szerint a 2443 lelkészi állomás között IV. osztályú 851 volt, tehát 47 °/0 vagyis csaknem fele lelkésztársainknak 3—4—5 száz forintos fizetésen küzd a megélhetés nehéz gondjaival. Bizony erre is elmondhatjuk, mit munkatársaink, a tanitói kar, fizetésére nézve mondott egyik államférfiu, hogy meghalni sok, élni kevés. Még sötétebbé válik e kép, ha annak hátterét, alapját képező azou szomorú tényt említem fel, hogy vannak egyházaink, melyek jövedelme a 100 frtot sem éri el, sőt néhol jelentékenyen alul marad és gyülekezeteink 12 %-a küzd a deficit, hova tovább veszélyesebbé válható rémével. Csak egy csepp viz a nagy tengerben a 100000 forintos az összes protestáns felekezeteknek nyújtott államsegély, mely hozzá még nem is bir az állandóság jellegével ; káros következményekkel járó kísérlet a gyülekezetek társítása, mert hiszen lelkészeiben, azoknak számában áll és nyilvánul bármely felekezet; jó akaratú s komoly megfontolást érdemlő javaslat a felső-borsodi egyházmegye egyik tanácsbirójáé, ki a közjövedelmek s közterhek összeírását, egy közpénztár felállítását s az összes magyarországi reformátusok közt aránylagosan leendő kivetést proponál és ajánl komoly megfontolás tárgyává. Hogy mindezek a módozatok, bár miut jó akaratú kísérletek figyelmet érdemlenek, elégtelenek a bajoknak, gyülekezeteink főleg azonban lelkészi karunk helyzetének, anyagi jólétének javítására, azt hiszem indokolnom is felesleges, mert hiszen miilókról vagyon szó, a melyeket protestáns szegénységünk előteremteni képtelen, itt csak is a hatalmasabb, az erősebb tél, az ugyanazon czélokért küzdő hatalmasabb munkatárs, az állam segíthet, még pedig első sorban is a lelkészi javadalmak korszerű rendezésével, a gyülekezetek szükségleteinek össseirásával, vagyis hogy röviden fejezzem ki, az 1848-ik 20-ik t. ez, mennél elébbi életbeléptetésével, a mi egyszersmind hatalmas lépés, előrehaladás lenne a különböző hazai vallásfelekzetek, főleg azonban nekünk protestánsoknak a szó valódi értelmében vett egyenjogúsítása, egyik vagy másik felekezet alapnélküli suprematiájának megdöntése felé! Sokat tehetnének e tekintetben világi nagyjaink, or-