Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

695

megegyeztethető eljárási módja a lelkészavatásnak ? Előre bocsátván itt azt, hogy megbízatásunk a kérdés liturgiái oldalára nem terjed ki: a felelet megadásánál mellőzhetőnek, sőt meUőzendőnek tartjuk a liturgiái részletességet; e helyett csupán a követendő eljárás főmozzanatait emeljük ki, a tüzetes szabályzat kidolgozását pedig a főt. egyházkerület czélzata szerint a zsinatnak hagyjuk. A megjegyzés után feleletünk, illetőleg véleményünk a következő :

1. A rendes istentisztelet elvégződése után, a lelkész, avatási szertartást nyissa meg a gyülekezet alkalmi éneke ? pl. a 235. dics. 1-ső verse: „Oh Isten, a ki pásztorokat,“ vagy valamely más, de odaillő és együttesen zengendő ének ; azért, mert minden szertartásnak közös énekléssel kell megkezdődnie.

2. Minthogy a lelkészavatás kormányzati ügy is *

tehát álljon elő a kerület főjegyzője és rövid szavakka jelentse ki a szertartás czélját, felolvasván a felavatandók neveit, illetékes gyülekezetük megemlitésével; *

felavatandók pedig nevök említésénél egyenként álljanak fel, hogy igy mintegy bemutatkozzanak.

3. A püspök vagy esetleg az esperes, vagy bármely erre leikéit rendes lelkész, az urasztala mellől tartson alkalmi beszédet, az urasztalát körül álló felavatandókhoz, mely részéről a szokásos kérdések feltevésével, a felavatandók részéről pedig hangos feleletadással végződjék.

4. Tegyék le a felavatandók a szokásos esküt, az egyházkerületi főjegyző előmondása mellett.

5. Zendítsék rá felavatok és felavatandók a 37. dics. 1-ső versét, a „Jövel szentlélek Ur Istenu-t, együttesen, mivelhogy a szentlélek ajándékira mind a felavatóknak^ mind a íelavatandóknak egyaránt szükségük vagyon s ha éneklésükhöz esetleg a gyülekezet is hozzácsatlakozik annál hathatósabb és lélekemelőbb lesz az, de a kezdés mindenesetre a lelkészi kaiból induljon ki. Éneklés után;

6. Járuljanak a felavatandók a felavatok elé és fejőket meghajtva fogadják a vének kezeinek rájok vettetését és az addig tanson, mig a felavató könyörgése el nem végződik. Orgonaszóra itt semmi szükség. Ezzel a szertartás elérvén az igazi csúcspontot, innen már általánosba való visszatérésnek kell következni. Ezért minteg áthidalásképpen :

7. Szóljon a felavató még egyszer a felavatottakhoz, most már különösebben a kerület nevében, de röviden és velősen, itt alkalmazván az u. n. elbocsátást és felhatalmazást ; aztán imádkozásra hívja fel az egész gyülekezetei, a melyet az Úri imádság után áldással végezzen.

8. Zenditse rá az egész gyülekezet valamelyik alkalmas éneket s aztán pár vers eléneklése után oszoljon el.

Végül még csak annyit, hogy ha majdnem általános szokás szerint, énekkar is kíván közreműködni: annak, véleményünk szerint, két helyen, u. m. a szertartást kezdő gyülekezeti ének után és a szertartást végző gyülekezeti ének előtt lehet részt juttatni.

I. B) A lelkésziktatás. A lelkésziktatással jelenleg igy állnak a kerületek :

a) A Dunamellékeu az iktatás nincsen szabátyozva,

696

s ha iktat is valaki valakit, az iktató papot a beköszönő pap szokta leginkább meghívni.

b) A Dunántúl sincs mindenütt lelkésziktatás; ahol van, többnyire az esperes végzi és többnyire igy megy végbe: Éneklés után kiáll az iktató és az új lelkész az urasztala mellé, hol az előbbi beszédet mond, melynek végén kijelenti, hogy a lelkészválasztást a felsőség helybenhagyta és már most felszólítja az uj lelkészt beköszönő beszédének a megtartására. Ott ennyi ma az egész iktatás; régebben azonban ott is szokásban volt a templom kulcsának, a bibliának stb. ünnepélyes átadása.

c) Erdélyben a lelkésziktatás lényege az, hogy midőn az új pap elfoglalja az állását, ez esperes vagy megbízottja beszéddel ajánlja őt a gyülekezetnek, átadván egyszersmind az új papnak a templom kulcsait, klenodiumait stb., aztán az uj pap beköszön.

d) A tiszáninneni kerület 1883. évi őszi közgyűlésén (9. p. XI.) alkotta meg e tárgyban első szabályrendeletét „A lelkész belépése az egyházba“ czim alatt, melynek veleje elsőbben is az, hogy a megerősített lelkész az esperes vagy megbízottja jelenléteben ünnepélyesen beköszön ; azután pedig az, hogy az esperes vagy megbízottja a lelkészlakon, az adminisztrátor lelkész és a presbytérium jelenlétében átadja az új lelkésznek a templom és az egyház ládája kulcsait, a pecsétnyomót stb. s az ezekről szóló leltárt, az átadó adminisztrátor és az átvevő új lelkész aláírván, az egyház ládájába helyezik. Ezt a szabályrendeletet az 1893. évi tavaszi egyházkerületi jegyzőkönyv 95. száma lényegében fenntartja, mindazáltal azzal a két módosítással, hogy l-ször hajlandó, hogy ezentúl egyházalkotmányunknak megfelelőbben ne az esperes vagy megbízottja, hanem az egyházmegye elnöksége, illetőleg megbízottai jelenjenek meg a beköszönésen ; 2-szor: kivételt képeznek e szabály alól az olyan esetek, mikor segédlelkészek köszönnek be rendes lelkészül.— Ilyenkor az esperes vagy megbízottja a jelenlétében már beköszönt ifjú lelkészt szeretettel ajánlja a gyülekezet hajlamaiba s néhány szóval a gyülekezetei megáldja. — Ezek azonban csak az urasztala mellől történhetnek és nem a kathedráról, mivel ezek már kívül esnek az isteni tisztelet keretén és annak lényegéhez egyáltalán nem tartoznak. Templomkul s stb. stb. átadása s más ilyen különlegességek egyáltalában nem engedtetnek meg, mivel a beköszönő lelkészek a templomi szolgálatra, a kehely és biblia használatára már különben is megkapták az exmissziót.

e) A tiszántúli kerületben a beiktatást általában véve nem gyakorolják; ott a lelkész csak beköszön s ha azon kívül van még valami, mint üdvözlés, tisztelgés stb. az már a presbitériumban vagy egyebütt történik. Újabb időben azonban szórványosan már ott is kezdenek iktatgatni, természetesen beszéddel vagy beszédekkel és a szokott tárgyak átadásával.

Az elmondottak összegezéséből kitűnik, hogy a Dunamelléken és Tiszántúl a lelkésziktatás sem mint szokás, sem mint intézmény nem áll fenn és inkább csak szórványosan fordul elő; a Dunántúl már mint szokás gyak-DUNANTULI PROTESTÁNS LAP.