Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-31 / 44. szám
693 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 694 ban Hódmező-Vásárhelyen azonban, — mely közigazgatásilag ugyan a városi törvényhatóságok közé tartozik, de népessége minden statisztikai vonatkozásban határozottan vidéki jelleget mutat — 227 volt a kilépettek száma, több mint fele a városokban Összeirt összes felekezeten kívül állóknak. Nyilvánvaló tehát, hogy a városi lakosság nem nagy hajlandóságot mutat a felekezetközi állásra. Az a több százezer ember, a kinek kilépését vallási közönyösségből már húsz év előtt bizonyosra vették, ime csak 219-re zsugorodik össze. Mert a hitükben megfogyatkozott, vallásuk iránt elhidegült embereket első sorban a mozgalmasabb, sok egyéb gonddal, bajjal terhelt városi életben kell keresni, ugyanott, a hol a saját utjain járó, szabad gondolkozásu intelligens elem mellett, a divatos jelszavak után értelmetlenül induló félmüveit osztály is nagy kedvvel fordul el egyházától. Vannak ilyenek sokan, lehetnek egyre növekvő számmal, de azt a jogot, hogy kívül álljanak a felekezeteken, nagyon kevesen vették igénybe.— Sőt épen ott legkevesebben, a hol a városi jelleg leghatározottabban kidomborodik. A nagyobb intelligencziáju Pozsonyban, Kolozsvárott, Temesvárott egyetlen egy felekezeten kívüli sem találtatott 1896; Kassán és Nagyváradon is csak egy-egy ember lépett ki a felekezeti kötelékből. Budapest félmilliónál több lakosából, sokféle elemből álló, kevert népességéből mindössze csak 58 lélekkel szaporította a íelekezetköziek számát. Ezek a számok — illetőleg legtöbb helyütt a számok hiánya — meggyöngitik azt az aggodalmat, hogy a a felekezeti kényszer eltörlése előmozdítja a vallástalan - ságot. A kettő úgy Játszik, független egymástól. A vallási közönyösség most is, mint régebben, az új törvény meghozatala előtt, megelégszik azzal, hogy lelkiismeretében függetleníti magát egyházától; a szakítást formailag is megcsinálni, bár alkalma és joga van már rá, nem tartja szükségesnek. Ezt még előnyükre is magyarázhatják az egyházak ; akármennyire meglanyhult is híveik buzgósága, a legtöbbet mégis gondolkozóba ejti, hogy átlépje-e az utolsó szálat, a mi még egyházához fűzi ? S a tradicziók, a vallás szeretete, talán a gyermekek érdeke is a legtöbbnél csakugyan erősebbnek mutatkozik a sze^paratisztikus törekvésnél; ez az uto'só szál sértetlen marad. Az egyik forrás tehát, a melytől a felekezeten kívül állók számának magasra duzzasztását várták, nagyon vékony vizű csermelynek bizonyult. Hogy a másik kettő — a terhes egyházi adó elől való menekülés és a nazarénus szekta — milyen arány szerint részesedik a felekezeti kötelékből kilépettek számában, az az első adatgyűjtésből nem tetszett ki egész világosan. (Folyt, köv.) Dk. Buday László. A sárospataki ev. ref. theologiai tanári kar véleménye a lelkész-, esperes-, és püspökavatás és beiktatás kérdésében. (Folytatás.) Vélemény a lelkészavatásról. Egybevetvén már az itt elszámlált adatokat hitvallási és kormányzati elveinkkel, kimondhatjuk, hogy a lelkészavatásra vonatkozó szokásokat és eljárási módokat lényegileg helyesnek tartjuk, mindazonáltal azzal az észrevétellel, hogy a lelkészavatás nem püspöki előjog, hanem általános lelkészi jog, a melyet épen ezért bármely esperes, vagy bármely rendes lelkész végrehajthat, de természetesen a lelkészavatásra jogosított egyházi hatóság beleegyezésével. A részletekre nézve pedig véleményünk a következő: Elsőben is kívánatosnak tartanók, hogy az egymástól eltérő vagy egymásnak ellenmondó részletek közakarattal elenyésztessenek, a mi annál inkább remélhető, mivel az eltérésekben vagy nincs lényeg és igy könnyen elhagyhatók, kiegyenlíthetők, vagy ha lényeg van, akkor a szentirás és hitelveink az irányadók és szabályozók.— így mindjárt a tiszáninneni kerület bízvást lemondhatna az életrajzoknak hosszadalmas, a szertartást egészen prózaivá lapositó felolvasásától, mivelhogy ez nem lényeges és ugyancsak lemondhatna arról is, hogy püspöke a szószékről beszéljen, mivelhogy az apostolok magok se igen léptek szószékre a Timotheusok és Barnabások felavatásakor .... Aztán a két dunai kerület mért ne vehetné fel az esketés előtti kikérdezést, mikor a nélkül a rákövetkező eskünek nincs teljes érdeme és mikor a kikérdezés különben is a régebben szokásos cenzúrának a velős helyettesitője! ? Vagy a dunántúli kerület mért ne alkalmazhatná a felesketést, mikor az egyébként is általános feltétele a hivatalfoglalásnak, hitelveink szerint pedig istendicsőités és mint ilyen, egyszerűsége mellett is auynyira lényeges szertartási elem, hogy alkalmazását mind liturgiás könyveink, mind kerületeink többsége elengedhetetlennek tartják!? Aztán a Dunamelléken mért ne énekelnének a felavatandók a kórus helyett mikor az hitelveinkkel egészen megegyeztethető, régóta és mindenütt szokásos és itt egészen hálás liturgiái elem ? ! A kétszeri külön éneklést azonban, mint Erdélyben és a Tiszántúl szokták, feleslegesnek tartjuk, mivel ez már halmozottá teszi a szertartást a gyülekezet rovására és szinte „újrázás“ számba megy. Ilyenféle véleményben vagyunk a kézfogásról is, a mely ott, a hol oly apostoliasan symbolikus cselekmény megy végbe, mint a kézrátétel, egészen felesleges symbolum és csupa udvariassági színvonalra sülyed. Hátra van még a kézrátétel alatti térdeplés és megáldás. A térdeplés ó-szövetségi szokás volt, ebben a szertartásban pedig erősen hierarkiai jelentésű: jobb elhagyni és a fej meghajtásával helyettesíteni. A megáldás pedig mind az írás, (Csel. 6, 6; 13, 3,) mind a Helv. Hitv. (XVIII. R. VIII. §.), mind a régibb liturgia-iróink szerint imádkozással, könyörgéssel hajtandó végre. Most már az a kérdés, hogy mi lenne hát a leghelyesebb, hitvallási és kormányzati elveinkkel legjobban
