Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-26 / 39. szám

615

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

616

sarjai vannak, de a gyökér, a törzs mindig a híveknek „lelki gondozása“ azoknak erkölcsi, lelki szükségleteiről való gondoskodás! Amaz irányú munkálkodásnak haszna szembetűnőbb, kézzelfoghatóbb s éppen azért hálásabb, emezé sokszor meddő, eredménytelen, nem egyszer töviseket termő, de hivatásunkhoz mérten szükségesebb. S azt hiszem ez az irány, ez a programm a fő, a törzs, amaz a testvér a hajtás, kiegészítő, segítő, előkészítő, fejlesztő társa, mondhatnám sokszor eszköze emennek. Azok s az az irány, csak a kövek, a részek, melyekből az épület készül — a tető, a mely összefoglalja, összetartja az egészet s a mely reá mintegy koronául jön ennek — ezek nek a programmja! ezeknek irányzata! S a gyakorlatias irányú tevékenységért elhanyagolni, semmit sem törődni a híveknek szorosan vett lelkigondozásával, megelégelni az úgy elért sikert, bizonyára tévesztése lenne tulajdonképeni hivatásának s ellentétben állana a lelki gondozás, a belmísszió tulajdouképeni fogalmával, értelmével! Ez az első, a fő, amaz a kiegészítő, a segítő társ.

De hisz oly szépen megférnek egymásmelleit, anynyira nincsenek egymás útjában, s annyira kihívják a figyelmet, hogy a ki egyiket cselekszi és gyakorolja, nem hunyhat szemet, nem mellőzheti teljesen a másikat sem. Lehetetlen az, hogy a ki oly erős érzékkel bír gyülekezetének anyagi jóléte iránt, ne érezze, ne vegye észre annak lelki fogyatkozását, emberi gyengeségeit, itt-ott sebeit, melyek gyógyulást, orvost kiáltanak, s kendőzetlen nyíltságukkal, rikító genyedésükkel önkényteleuül is könyörületre, az enyhitő, a gyógyító balzsam csepegtetésére késztetnék. Ott a káromkodás — italokkal visszaélés, erkölcstelenség — családi viszály, egyenetlenség kóros tünetei a 'egkisebb falusi gyülekezetben is! a népnek hasznos olvasmányokkal, ismeretterjesztő, vallásos irányú téli esténkénti felolvasásokkal foglalkoztatása, betegeinek meglátogatása, sőt ha úgy tetszik a gyülekezet családjainak sorba, koronként való megkeresése! Árvákról, özvegyekről, szegényekről való gondoskodás !

És a városokban ? nagyobb gyülekezetekben, a hol a szociálismus terjed, a nazarénusok, anabaptisták, felekezetnélküliek száma egyre szapoiodik ? a hol annyi bűnt takarnak a fényes falak s hol annyi nyomor kiált meghall gattatásért ? Ki tudná ott csak előszámlálni is a tenni, alkotni valók sokféle nemeit.

Hiszen, ha csak egyetlen betegnek enyhítjük is szenvedéseit, ha a haldoklók szemeit oda irányozzuk, hol látnak nem láthatót, hallhatnak nem hallható hangokat, ha felkeresve híveinket, házaiknál visszaállítjuk a család megzavart csendjét, feldúlt békéjét, vagy a tévelygő bűnöst jó útra vezérelni törekszünk, a a megrögzött gonosz lelkében legalább pillanatokra felidézzük a megbánás érzetét, vagy ha mértékletességi, jótékonysági, emberbaráti intézményeket létesítve, áldó hatásuk által számosokat, tömegeket adunk vissza önmaguknak családjuknak, az emberiségnek : kérdem nem magasztosabb, nem fenköltebb, és szorosan véve nem inkább hivatásunkhoz mértebb programm és nemes, igazi lelkipásztori tevékenység és munkamező-e ?

De öleljük, karoljuk a tennivalókat fel, minden meg különböztetés nélkül, ne tegyük egyiket fontosabbnaknyomatékosabbnak a másiknál. Lehet gyülekezet, melynek körében az egyik utón érhetünk el maradandóbb, üdvösebb eredményt, mig a másikban annak szükségleteit, igényeit áldólag másként elégíthetjük ki. így munkálkodva, az erősebbek a gyengébbeket, szóval, cselekedettel gyámolitva, talán sikerül felébreszteni világi földiáinkban is, magunk között is a kálvinista öntudatot, önérzetet, a melynek mind hijjával vagyunk, a melynek hiján most nincs bizalmunk a jövőben s megérdemeljük, kivívjuk ha nem is az elismerést, a kitüntetéseket, mert arra már hivatalunk természeténél fogva sem vágyhatunk, de legalább azt, hogy olyan elitélő, bántó vélemények nem fognak hallatszani rólunk!

Bevégezném már, a tiednél alighanem hosszabbra nyúlt s oly kedves olvasmányt bizonynyal nem nyújtott soraimat, ha rokouszenvednek, baráti szives jó indulatodnak jeléül oly toliakkal nem ékesítettél volna fel, melyekkel sajnos nem rendelkezem, s azokkal öntetszőleg mégis díszelegni akarva, különös világításban tűnhetnék fel. — A készség, a vágy, a törekvés megvan minden jóra, minden szépre; elgyönyörködtet egy nyíló virág, a haldokló őszi nap, örülök gyülekezetem minden egyes hívének boldogulásán, szeretem őket, javukat, talán önmaguknál is jobban, s nem jöhet hozzám kéréssel, hogy ha módomban áll teljesíteni, meghallgatni nem tudnám, érzem is, tudom is, hogy sokat, igen sokat kellene és lehetne tennem értök: de magammal megelégedve nem vagyok, érzem4 hogy „hasztalan és rossz szolga vagyok.“ - Most pedig üdvözöllek téged s lelkésztársaimat, kik haladnak a megkezdett s általad is megmutatott nyomokon. Áldás, siker koronázza munkálkodástokat s az én lassú vergődésemet Szerető barátod

Patay Káeoly.

Lapszemle.

Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. 27—35. sz. „A paraszt socialismus“-ról ir Szentmártoni olyan igazságokat, melyeket jó volna mégszivielni az orvoslásra hivatott tényezőknek, hogy e veszedelmes baj tovább terjedését megakadályozhassák. Czikkiró e specialis magyar társadalmi betegségnek, a paraszt socialismusnak igazi okát a vallásos alapot nélkülöző félmüveltségben s a keresztyéni szeretet hiányában találja. S a baj terjedésének, mely a vele járó felekezetnélküiiség révén legjobban a mi egyházunkat fenyegeti, csak az vethet gátat, ha az egyház, népiskola s az állam kezetfogva igyekeznek viszszaültetni az újabb generáczió szivébe az öntudatos vallásosságot s a vele járó tiszta erkölcsöt. Berndt István a „Protestáns önérzet“ felébresztésénak szükségességéről ir figyelmet keltőén. Ama téves felfogással szemben, mely népiskoláinkat államosítani akarja, s mely az utóbbi évtizedek fejlődésében a vallásos alaptól való eltérés mellett is előrehaladást lát, utal Anglia példájára, hol az is-