Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-26 / 39. szám
613 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 614 egyházkerület eljárását helytelenítenem kell. Egy lelkészválasztás erősittetett meg a múlt évben tartott kér. bírósági ülésben, holott kitüntetve volt, hogy minden szavazó kapott 2 itcze pálinkát. Megbotránkoztam rajta és csudáikoztam azon, hogy e jegyzőkönyvben ha már egyszer szentesítve lett az itatás, nem jelöltetett meg a maximum, mert úgy kellett volna lenni. Csak annyi van az indokolásban, hogy két itcze kevés..............Hát tiz itcze sok-e ? Hol van a határ. . . . Vagy minden egyes választásnál a viszonyokhoz képest állapittatik meg a mennyiség ? Én azt hiszem, hogy nem csak az az itatás — ha valaki 50 itcze bort vagy pálinkát ad, hanem hacsak egy deczit ad is ; mert nem az adott folyadék mennyisége az irányadó, hanem a tény maga. Olyan rés üttetett a törvényen, a melyet betömni nem lehet soha! Ezzel megszűnt a tisztességes választás és itatni szabad feltétlenül, mivel „quod uni iustum, alteri aequm“ Egy czél mégis el van érve, az, hogy kevesebbek lesznek a lelkészválasztási felebezések. Drága áron vétetett meg a látszólagos békesség! Majd eljön az idő, a mikor oly erővel tör ki a háborúság, hogy azt elnyomni többé nem lehet. Rossz jel — az említett czikk szerint — a sugásbugás, sötétben dolgozás, titkolódás. De hát az általam elmondottak után ezen nem csodálkozhatunk, mert ha a jellem, a becsület csak olyan mint a ruha, a melyet, ha akarom kifordítom, beforditom vagy levetem: akkor feltétlenül ez az első jelenség, hogy összesúgnak és egymás dolgait egymásközt hányják-vetik, ócsárolnak, rágalmaznak, mig végre ez kitör, mert ki kell törnie, és a törvényszék elé kerül, de vége ott sem lehet teljesen, mert e téren nem valósul ám meg mindenkor az irás ezen mondása na kereső megtalálja, a mit keres“ hanem sokszor az is elvész, a mi kevés maradt. Ezen állapotnak vége a teljes elpusztulás, a mit az említett czikk is megjövendöl, nevezetesen azt mondja : nem messze vagyunk attól az állapottól, hogy igazán hízni senkiben sem tudunk. Ez a legrosszabb jel, mert itt megszűnik az erkölcsi élet. lm ezen rossz jeleket olvastam én ki az említett czikkből, a melyek mellett eltörpül az az egy látszólagos jó jel, miszerint nem hallgatják agyon a vett sérelmet és rágalmat, hanem megtorlást keresnek. (Vége köv.) Nagy Lajos. Válasz Babay Kálmánnak. (Vége.) Hogy mint lelkipásztornak, mint gondjaira bízott számos tagú család lelki atyjának — igen szép, találó megszólítás, melylyel a nép mintegy öntudatlanul is jelzi, ‘fájdalom már csak imitt-amott papjainak állását — múlhatatlan kötelessége népe, gyülekezete vagyoni, anyagi jóllétét és figyelemmel kisérni, annak érdekében minden lehetőt megtenni: csak is nevével, czimével járó kötelesség! Olyannyira igénybe van véve népünk áldozatkészsége, oly szívesen hoz még ma is áldozatot vallása, egyháza érdekében, hogy az előtt szemet hunyni, azt nem méltányolni, az ezen áldozatok meghozhatásában szükséges alap — vagyoni jólét — fejlesztése érdekében, őket buzditani, nekik az utat, eszközöket, módokat meg nem teremteni, meg nem mutatni: határozott mulasztás gyülekezetünkkel szemben, s mellőzése papi tekintélyünk fejlesztésének, megnövelésének. Pedig vajmi keveset tettünk még e tekintetben, mily kevesek, a kik erre az önként kínálkozó, oly aunyira hálás eszközt megragadnák, s maradandó emléket biztosítanának maguknak gyülekezetük körében ! — Erdélyben alig van gyülekezetünk, melynek körében szövetkezetek alakítva nem lettek volna már. Dr. Gidófalvy kir. körjegyző apostoli buzgósága, támogatva a semmiből is teremteni tudó püspök ezen hálás mező fontosságát, áldó hatását méltányoló gondosságával, nem egy elszegényedő, pusztuló egyháznak, gyülekezetnek adta meg az eszközöket, mutatta meg az utat, ujjáteremtésére, megizmosodására! S nálunk Keresztesen kívül még alig tett valaki bármit is, s hidd el, légy meggyőződve, hogy ha leveleddel csak egy testvérünknek lelkében is felébresztetted a tenni akarás ösztönét, ha csak együnknek is megadtad az impulzust az e téren való munkálásra, e mezőnek kultiválására, már azzal is eléggé meg vagy jutalmazva tevékenységedért! Hisz alig van gyülekezet, tagjaiban, mint egészében, alig van egyháztag, a ki eladósodva, terhekkel túlhalmozva nem lenne már. És a roskadozók vállairól egy egy terhet levenni, a létért való küzdelem nehéz és rögös pályáján egy-egy súly könnyítésével, vagy az ut egyenesebbé tételével — akkor a mikor az semmi áldozatba, semmi veszteségbe nem kerül — gyámolitaui, segíteni: nem is papra, a nép lelki atyjára — hauem az idegen samaritánusra emlékeztető kötelesség! Hogy lehetnek, a kik részletekre kiterjedő javaslataidat, tervezgetéseidet megmosolyogják, a fedett kicsinylő véleményeket nyilváníthatnak, vagy azt mondhatják, hogy azokat megcselekedni fizikai lehetetlenség: igazad van! De hát „Róma sem egy nap alatt épült“ ám! Érni, csírázni, növekedni kell az elhintett magnak, mig gyümölcsével jutalmazza munkálkodásunkat, s minden kezdemény, minden újítás legtöbbször eleinte a nagy többség ellenszenvével találkozik, csak később évek, tizedek múlva nyílnak meg az elzárkózott szivek, hajolnak meg a kétel kedők az elvitázhatlan eredmények előtt! Engedd meg azonban, ha soraidnak egy helyére, mivel az lényeges elvi kijelentést foglal magában, megteszem észrevételemet, s azokkal némi tekintetben ellentétes álláspontot foglalok el. Úgy látszik teljesen és minden tartózkodás nélkül nem tudsz megbarátkozni, kibékülni azzal az iránnyal, melyet a „Hajnal“ vagy utóbb a pápai megállapodás is képvisel; találkozásunk alkalmával szóval is, soraidban most is, inkább a gyakorlatias irányú, az anyagi jólétet előmozdító, lelki pásztori tevékenységrefekteted a fősulyt s irod, hogy a te intencziód helyesebb, mint amazok programmja. Nem veted azok törekvéseit el, de csak kisegítő részekül tekinted azokat. Hgy nézem, s veszem én a belmissziót, mintegy életerős, terebélyes törzset, a melynek megszámlálhatlan ágai,