Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-19 / 38. szám
597 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 598 Hogy szükség van-e ezekre ? s a cura pastoralis fokozottabb, kiterjedtebb mérvben gyakorlandó ? s a belmisszió a maga sok felé elágazó, talán külön-külön fel sem is sorolható (mert minden egyes egyháznak, hívőnek specialis viszonyaihoz, szükségleteihez való alkalmazkodásról, ténykedésről van szó,) szálaival mint indokolt és a valódi szükség, hiányok által követelt orvosság, gyógyszer alkalmazandó és életbe léptetendő-e? a felett még szót váltani is feleslegesnek tartom; mivel ezt csak az nem látja be, nem veszi észre, a ki nem akarja, sőt kimerem mondani, a kinek a lelkész tulajdonképeni rendeltetéséről, hivatásáról fogalma sincs, vagy ha van is, jobb meggyőződését, lelkének tevékenységre gerjesztő sugallatait elhallgattatja az álokoskodások, sofismák hitegető szavaival. Hiszen nem vesszük-e észre az idők jeleit? Nem látjuk-e, hogy a költővel csakugyan „megnehezült az idők viharos járása felettünk." A felekezeti béke, a törvények által biztosított és védett kölcsönös türelmesség időszakát éljük, még csak rövid másfél éve, s már eddigelé is láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy ez általunk sóvárgott, a mi közreműködésünkkel létesített béke, veszedelmesebb, károsabb hatású, mint a legkíméletlenebb harcz, mint a legpusztítóbb háború. Nem ártottak felekezetűnknek a múltakban sem annyit a felekezeti türelmetlenség üldöztetései, mint a multszázad utolsó és a jelen század csaknem közepéig nyúló évtizedének észrevétlen „lassú féreg gyanánt emésztő“ elhóditásai. Jogainkért, a lélekismeret szabadságáért, ha megtámadtatunk, készek vagyunk megvívni az élet-halál harczot, de a kivivott győzelem után berozsdásodni hagyjuk fegyvereinket, elhanyagoljuk őrállásainkat, s kellő súlyt nem fektetünk az ellenség készülődéseire, térfoglalásaira. Ki hitte, ki gondolta volna, hogy ily rövid idő alatt is annyi és ily nagy lesz a veszély ? Ily káros lesz a következmény ? — Az egyik egyházmegye szabályrendeletet alkot, azok ellen a kik gyermekeiket meg nem kereszteltetik, vagy a kik egybekelésnél az egyházi áldást mellőzik, igénybe venni nem akarják ! A másik panaszolkodik a felekezetnélküliség tér hódításai felett, utakat, eszközöket keres annak meggátlására; az országos statisztikai hivatal megdöbbentő adatokat tár elénk, czáfolhatatlan számokkal tüntetvén elő vegyes házasság kötéseknél reversalis adásával jelentkező veszteségünket! Általános az elégedetlenség, a zúgolódás, a lelkészi fizetés rendezésének, az államsegélynek húzása, halasztása, kegyelem morzsái ellen, mely ágostai hitvallású testvéreinknél már csaknem az egyházi felsőség elleni izgatás jellegét öltötte magára ! — Habok, sötét, fenyegető hullámok ezek felekezetűnk tengerén, a szennyes ár, a zugó viharok, ez ellenséges elemek tajtékozó dühe nem fojtja-e el a tenyésztő életet ? Nem dönti-e a beláthatatlan válságos helyzetbe, annyi viharokat nemesen kiállott felekezetűnket ? És én még a legveszedelmesebbnek tartom ezek között, vagy is inkább ezeken kívül a közönyösséget, egykedvűséget, a fatális lemondásnak azt a hangját, melylyel találkozunk itt is, ott is egyháziaknál, világiaknál egyaránt: a mely feladja reményét a jövőre, mely hasztalannak mondja a küzdelmet, melynek hite nincs a győzelem kivívásában.— Nem szólhatok világi férfiainkhoz, sokkal elhalóbb, gyengébb szavam, mintsem őket — kik hivatva lennének vezetni, lelkesíteni, irányítani, küzdelmeinkben erősíteni bennünket, hogy mint Anteus az anyaföldből, mi is belőlük merítsük fogyó, gyengülő erőnket — meghatni, felrázni és lélekre költeni bírná, de az igazságnak tartozom azzal, hogy leszámítva nehány kiemelkedő jelesünket, nem viseltetnek kellő érzékenységgel bajaink iránt, kicsinylőleg beszélnek tevékenységünkről, nem osztják vágyainkat, reményeinket, erőt, lelkesedést nem nyújtanak, sőt nem egyszer elitélőleg, gúnyolódva nyilatkoznak rólunk. Egyik jelese egyházi közéletünknek, nem egyszer, nem is titkolva hangoztatta, hogy nincs csúnyább osztály a kálvi* vinista papoknál. — Levél ez édes barátom, s a levélben sok olyat elmondani szabad, a mit máskülönben papírra vetni, vagy szóba hozni is restellenék. Vagy ott a „Hajnal“ valamelyik évfolyamának számában az a világi tauácsbiró, ki előkelő társaságban mondja, hogy kicsapongásával több hasznot hajtott az emberiségnek, mint a református papok összes tevékenységükkel! — Jelek ezek édes barátom, az idők jelei, még elszomorítóbb, ha elgondoljuk, hogy a vegyes házasságok kötésénél, az a harmadfélszáz veszteség csaknem egy-egy év alatt: világi előkelő embereink sorából kerül ki, a kiknek ősei, sőt talán atyja, vagy öreg szülői fényes betűkkel Írták be nevüket, — egy-egy egyházmegye, kerület, vagy egyetemes felekzetünk évkönyveinek, történelmének lapjain. Egyházmegyei tanácsbirák, gondnokok kiemelkedő állású utódai, minden scrupulositás nélkül szakítanak múltjuk hagyományaival, családjuk traditioival s magukat is felekezetűnk körébe csak a megszokás, a feltűnés kerülése — vagy taláu-talán egy kis ragaszkodás a régiekhez — marasztja még! Nem szeretnék, nem óhajtanék egyoldalúság hibájába esni, s ha az érem másik oldalát nézzük, emez állapotok előidézésében nem csekély részünk vagyon nekünk is. Nem tudjuk eltalálni a hangot, a kellő magatartást, nincs meg nálunk sok tekintetben az a társadalmi routin, mely a legelőkelőbb körökben épp oly kifogástalanul állná meg helyét, mint odahaza egyszerű falusi körünkben, ma is csak azok a hajthatatlan nyakuak vagyunk, a kik régen valánk, pedig ma már más a világ, más a modor, — s az alkaimazkodás kötelesség. A legfőbb pedig, hogy nem tudjuk, nem vagyunk képesek felébreszteni világi urainkban a kálvinista önérzetet, azt az öntudatot, a mely büszke legyen felekezetűre, vallására — szeresse, becsülje annak intézményeit, lelkesüljön, hevüljön érette: együttérezzen annak javáért, együtt küzdjön velünk, s becsülje azokat, kik szegényesen, bár ítt-ott nyomorogva, de hivatásuknak, rendeltetésüknek megfelelni, eleget tenni óhajtanak. Éppen azért nagyon helyesen ajánlod, hogy a lelkész, a kinek t. i. helyzete s körülményei, képessége engedi, vegyen részt a társadalmi élet mozgalmaiban a községi, megyei közélet nyilvánulásaiban : csakhogy oda is>
