Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-19 / 38. szám

599

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

600

a nyilvánosság elé vigye lelkületűnek legdrágább gyöngyeit, mondhatni belső énjének, a belső embernek ünnepi ruháját; emberi gyöngeségei, fogyatkozásai, a hétköznapi ruha a maga mosdatlanságában maradjon odahaza szobája csendes falai között! — Oh de most veszem észre, hogy mit is mondtam, hogy lehetetlenséget kívántam. Nézzünk meg csak egy közönséges egyházmegyei gyűlést; sokszor mily hang, mily sértő gyanúsítások, a legbántóbb személyeskedés a maga kiáltó voltában; mily sok adalékai papi gyengeségünknek, emberi fogyatkozásainknak, sokszor vastag botlásainknak tárul a szemlélő, a kritikus szemmel vizsgálódó elé. Alkalmasok-e váljon ezek növelni a tiszteletet irántunk, felkelteni az együttérzés, az érdekazonosság szoros, bizalmas testvéri kötelékeit világfáink lelkében! Pedig nekünk is szólották taláu Idvezitőnk szavai: arról ismerik meg mindenek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeietenditek.

Bizony-bizony sokszor elgondolkozom, hogy nincs-e sok tekintetben igaza ama lesújtó nyilatkozatnak.

Hogy gyülekezetében mi legyen az ige hirdetője ? Nagyon helyesen, Írod körül, de talán ez egyetlen szó is eléggé kifejezi rendeltetését, útját szabja egész működésének : feleljen meg nevének s legyen a szó valódi, nemes értelmében lelkipásztor! — Egysze.ü név, nem járnak vele kitüntetések, érdemrendek, nem csillogó, fényes fogatok; de igen is megszámlálhatlak elő nem sorolható sokféle kötelesség! Hiszen valahány ember, anynyi féle kívánalmak, követelmények támasztatnak és teljes jogosan, velünk, karunkkal szemben! — Az ügyvéd, a biró, a doktor elvégzi a maga hivatalos funkczióját, utánna, vagy a közben is szabad, nincs hozzá köze senkinek. — Nekünk, ha eddigi elégnek vélt teendőinket elvégeztük a szószéken, azt is legtöbbször kritikus érzékekkel figyelő hallgatóság előtt, minden lépésüuket ellenőrzi, minden tetteinket, magunk viseletét ellenőrzi, felülbírálja a közvélemény, mely pálezát tör a legcsekélyebb botlás felett: hangosan követeli, hogy legyünk elsők, példaadók, papok a szántásban, vetésben, családi, társadalmi életben. Egyszóval nincs oly lépésünk, nincs oly cselekedetünk, mely ki nem volna téve sokszor a legszigorúbb kritikának, s szerintem egész jogosan, mert a köztudat, a közszellem azonosít bennünket hitünkkel, vallásunkkal: azon pedig emberi fogyatkozást, emberi gyengeséget nem kíván, nem . szeret látni senki sem !

(Vége köv.)

Patay Káeoly.

Is^olaügy.

Kiskorúság alatt.

Az 1897-ik év január hó 1-ső napján a dunántúli ev. ref. egyházkerületben egy szabályrendelet lépett életbe, a mely elrendeli az iskolaszékek felállítását minden ev. ref. egyházközségben. Hogy mi szükség volt e szabályrendeletre, az iskolaszék felállítására, nem értem, — miután végérvényes határozatot nem hozhat — mert azt csak a presbyterium teheti.

Nem is emelném fel szavam e szabályrendelet ellen, ha nem tartalmazna egy olyan pontot, a mely lealázó az ev. ref. tanítóságra nézve. Ez a pont igy hangzik : „Az iskolaszék köteles a szorgalomidő hónapjait tagjai között felosztani és beosztott tagjai által az iskolát, vagy iskolákat hónaponként legalább egyszer meglátogattatni.“

A tanítás rendes menetére eddig csak a lelkész ügyelt fel, tehát egy olyan egyén, a kinek esetleges jó tanácsát, vagy szükség esetben feddését a tanító indignáczió nélkül elfogadta. A szabályrendelet értelmében ezentúl a hibák, hiányok észlelése czéljából hónaponként legalább egyszer, egy tudományos képzettség hiányában szenvedő laikus (a ki elvárja, hogy a tanító vele szemben alázatos legyen, köszönjön, mert különben a jelentés az iskolaszéknek a tanítóra nézve keserű leszen) fog beülni, a ki vagy figyel és semmit se vesz észre, vagy az erős figyelés közben elalszik a tanító nagy boszuságára, lekötvén tanítványai figyelmét.

Hogy ez a pont a szabályrendeletben meg nem állhat, alábbiakban bátor leszek kifejteni s kérni a főtiszteletü egyházkerületet az ev. ref. tanítóság nevében arra hogy e pontot az egyházkerület s tanítóságának jól felfogott érdeke szempontjából hatályon kívül helyezni kegyeskedjék.

Az iskolaszék a legtöbb egyházközségben tulnyomólag, vagy egészen földmives emberekből áll, — akárhány van köztük olyan, a ki írni, olvasni csak nehezen tud, mert nem gyakorolván, elfelejtette, — akárhány, a ki gondolatát nem tudja értelmesen kifejezni s ilyen egyént tesznek meg az ev. ref. iskolában tanfelügyelőuek ?

Hát nem a legnagyobb lealázása ez a tanítói tekintélynek ?

Ritka az a földmives, a ki szeszes itallal ne élne, többnyire pálinkával s ha a községházához, a paphoz vagy az iskolába a tanítóhoz megy, rendesen bátorságot szokott bevenni; most tegyük fel, hogy egy ilyen iskolaszéki tag beül az iskolába, ki a gyermekek figyelmét anynyira felkölti maga iránt, hogy a tanító az napi munkája teljesen kárba vesz.

De fenti intézkedés folytán a gyermekek előtt is a tanító teljesen elveszti tekintélyét, mert az ilyen ember meg nem tudja állni, hogy igy ne dicsekedjék: azért voltam az iskolában, hogy ott bent van-e a tanító ? Tanit-e s nem üti-, veri-e a gyermekeket?!

Hát nem szégyenitő eljárás ez egy tanítóra?

Kérdem, hogy egy ilyen iskolalátogatónak, szóval tanfelügyelőnek van-e olyan fokú képzettsége, mint a milyent a szabályrendelet megkövetel, képes-e az ilyen felügyelő ur arra, hogy megítélje, vájjon a tanító betartja-e a tantervet, az órarandet ?

Sajnos, hogy a műveltnek nevezett XIX. jzázad alkonyán nem tudják eléggé méltányolni a jó tanító megfizethetlen munkáját. — Azt hiszi a mai müveit világ, hogy tanítani olyan mesterség, a mihez mindenki ért, pe-