Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-19 / 38. szám
595 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP t>96 hogy minden egyes fölöntő zab vagy csirke miatt a szülőkkel kellene kellemetlenkedniük, s igy legalább egyes űzetni teljesen képtelen szülőknél nem vesz el az a keservesen megszolgált tanítási díj, mert igy az egyház biztosítja — esetleg magáéból pótolja a tanító járandóságát. És — uram fia! — 1897. júliusában még azt olvassuk, hogy az egyházmegye végrehajtotta volna az orsz. törvényt .... de hát nem olyan könnyű dolog ám az! — mert hát — (rettenetes dologi mi legyen a csirkével, meg a sonkával ? (mindössze tán két egyházban kap sonkát a tanitó). Hogyan szedje össze a presbitérium azt a sok csirkét? ... a gondnok czipelje a tyukászhozl? vagy mi tevő legyen a tisztelt presbitérium a sonkával stb. — Szegény presbitérium, szerencsétlen egyház, szánalomra méltó egyházmegye! . . . Igazán nem tudjajaz ember, kaczagjon-e vagy bosszankodjék az egyházmegyei közgyűlés komikus kétségbeesésén. Mert hogy nagy zavarban lehetett, mutatja az, hogy még ezen a gyűlésen sem határozott, hanem azt határozta, hogy később fog határozni. Szóval újra elodázta a dolgot egy vagy tán több évre.— Addig szedhetik tovább a szegény tanítók a fölöutő zabot, a csirkét és tojást. Mert hogy azt a sonka, tojás és csirke kérdést lehetetlen volna megoldani — az nem áll. Ez csak ürügy, mert igy sokkal kényelmesebb az egyházak presbitériumának és különösen egyes kényelemszerető lelkészeknek. Azzal szoktak érvelni, hogy miután a dijlevélben csirke, sonka stb. van megállapítva, nincs joga az egyháznak ezeket pénzértékben állapítani meg, mert az már az autonómiába ütközik. Ha jogában áll az égyháznak híveit a domestikára s más egyéb czélokra megadóztatni, miért ne volna joga ahhoz, hogy az ilyen egyszerre be nem szedhető járandóságokat olykép változtassa pénzértékre, hogy az adózó a megszabott árért a kérdéses czikket bármikor eladhassa, s melylyel az egyházi hivatalnok se károsuljon. A fizető azt az egy darab csirkét vagy sonkát stb. melylyel tartozik, könnyebben elárusítja, mint az egyházi elöljáróság az összesét. Ennyit csak meglehet tenni az autonómia sérelme nélkül. Mások ismét azt mondják: „úgyis sok a teher a népen, nem szabad újabb terhet róni rá.“ De hisz itt uj teherről nem lehet szó, csupán egy csekély fáradságról, mely által esetleg nyerhet is, ha többért eladja a kérdéses tárgyat, mint a mennyit az elöljáróság tőle követel. „De mégis csak könnyebb azt a természetbeli járandóságot in natura kifizetni, mint a pénzt.“ Ez a kifogás sem áll meg. Ha a nép vonakodik azt a bizonyos naturálét pénz értékben fizetni, az azt bizonyítja, hogy eddig csalni szokott vele, hogy t. i. olyan terményt vagy tárgyat vitt eddig fizetésül, a minek értébe alig van, pl. sovány vagy kis csirke, sonka-csont, vagy romlott tojás stb. Nagyon itt van az ideje, hogy az ilyen bizonytalan fizetési tárgyakat, melyeknek beszolgáltatása a kevésbbé lelkiismeretes embert mintegy felhívja a csalásra — alkalmat adva rá — tehát a népet mintegy demorizálja, a dijlevelekből töröljék. — Ilyen kétes, bizonytalan fizetés pl. az „egy kocsi fa,“ egy marok kender4 „egy porczió, vagy petrencze széna“ stb. Továbbá ilyen fizetés a bor. Mert hogy mennyi bor van a viz között, ki tudja megállapítani? Az ilyen fizetések vagy az egyházi hivatalnok megkárosítására vagy pedig örökös veszekedésre vezetnek. Nem jobb volna-e ezek megszüntetésén — habár némi kellemetlenség árán is — egyszer s mindenkorra átesni, mint sem ezeket az egyházi életben legtöbb bajt, betegséget okozó, a hívek és egyházi hivatalnokok közt előforduló czivakodásokat előidéző, s nem ritkán munkájuk sikerét megsemmisítő, az egyház erkölcsi életét megmérgező veszedelmes baczillusokat tovább tenyészni engedni. Nagyon természetesnek tartom és méltánylom, hogy az ev. ref. egyház, mely az anyagiak tekintetében teljesen hívei áldozatkészségére van utalva, különösen az egyházpolitikai törvények meghozatala óta e tekintetben nagyon óvatos és nagyon konzervatív. De tekinteteibe kell vennie, hogy az érintett hibák és hiányok kiküszöbölése által nem csupán a lelkészek és tanítók javát, hanem maguknak az összes híveknek s ez által az ev. reform, egyháznak jólétét. mozdítják elő. Ha a régiek kényszerűségből és jóhiszeműségből nem voltak elég óvatosak a dijlevelek megállapítása alkalmával s hibát követtek el, az utódoknak — ha azokat felismerték — erkölcsi kötelességük megjavítani. Különben ha a t. lelkész urak a maguk részéről meg vanak elégedve az eddigi ősi állapottal és azt tovább is fentartani, vagy legalább megváltoztatását huzni-halasztani óhajtják, ám tegyék, de ne felejtsék, hogy a tanítói fizetések beszedése s évnegyedenként a tanítónak átadása oly kötelessége az egyháznak, melyet országos törvény parancsol, s melynek teljesítésére — csudálatos — hogy a nagyméltóságu vallás és közoktatásügyi miniszter ur nagyobb erélylyel nem szorította ez ideig őket. K. Pap János. Válasz Babay Kálmánnak. Kedves barátom J Igazad van, mindazokat a miket terjedelmes, mégis rövidnek tetszett, mert úgy általam, valamint bizonyára minden lelkésztársunk által, bizonynyal érdemlett figyelemmel, élvezettel olvasott s megtisztelőleg hozzám intézett becses soraidban elmondottál: elmondhattad volna egy privát levélben is, melyet bizonyára nem kevesebb figyelemre méltattam volna ; hogy mégis nyilvánosan, lapunk utján hozod felszínre, a közvélemény criteriuma elé, gondolataidat, s nekünk lelkészeknek fontosságát emelő, a cura pastoralis, vagy ha úgy tetszik belmisszió körébe tartozó, népünk anyagi jóllétét előmozdítani czélzó eszméidet, javaslataidat: annak azt hiszem, sőt megvagyok győződve, egyetlen oka lehet: használni a közügynek, felkelteni a figyelmet, az érdeklődést ezen még elhanyagolt, kellőleg nem méltatott, de már is élénk eszmecserékre, sajnos türelmetlen s a Protestantismus szellemével, sőt a valódi mivelődéssel is ellentétes, személyeskedő kifakadásokra okot szolgáltató, de felekezetűnk testében uj szellemet, friss, eleven vért önteni hivatott nagy és fontos kérdések iránt.
