Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-12 / 37. szám
577 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 378 toltassék a hiányos vallástani ismeret. Nagyobb városokban a különböző intézetekből nagy ügygyel-bajjal ha Össze lehet is szedni a gyermekeket konfirniácziói oktatás végett, azok felületes, Összefüggés nélkül tanult vallásos ismerettel mennek ki az életbe, halvány sejtelmük sincs szent hitünk alapigazságainak a setétség hatalmasságait meggyőző erejéről. Ha az ilyen állami, községi vegyes, vagy más vallásfelekezetü iskolákból kikerült gyermekek nagy része nem visz magával az életbe vigasztaló és bátorító hitet, égi reménységet és egymást gyámolitó szeretetet, vájjon csodálkozhatunk-e azon, hogy az élet küzdelmei és csalódásai leverik, megtörik, az emberi bűnök és rossz szokások eiőt vesznek rajta, a társadalmi betegségek útjába kerülvén, azoknak nem tud ellentállani ? „. . . Minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész Róma ledől s rabigába görbéd.“ Hát a felsőbb népiskolában, iparos tanoncziskolákban, polgári fiú és leányiskolában, állami tanitóképző intézetekben talán nagyobb gonddal taníttatnak a növendékek ? Ezekről talán jobb volna nem is szólani. Szükségből előrántott tanerő tanítja úgy, hogy a többi tantárgy csorbát ne szenvedjen, a növendékek magukat valahogy meg ne erőltessék, mert hiszen úgy sem a dogma üdvözít, csak más különben legyen az ember munkás, becsületes. Maguk a tanulók melléktantárgynak tekintik a vallást, templomba akkor mennek, mikor nekik tetszik, A felnőttek vallástalanságának és egyházi ügyeink iiánti közönyösségének itt van a legfőbb forrása és higyjük el, hogy a mit az iskola elront, azt se olvasó körökkel, se jótékony egyesületekkel egészen helyre nem hozhatjuk. Hát világi urainkat képező felsőbb tanintézeteink vallásoktatásával hogyan vagyunk ? Bizony nagy különbség lehet a régi alma materek és a mostani főiskolák között. Minő szép dolog lehetett, mikor még a jogászok theologiai tudományokat is hallgattak, eljártak legácziókba, megismerkedtek mint szupplikánsok az ország különböző vidékein divó egyházi szokásokkal. Erre vakon azt mondják: akkor még más volt ám a korszellem! Én meg azt mondom: éppen ez a mi bajunk. Ha azt a korszellemet vissza tudnánk idézni, mikor még világi uraink zsoltárral kezükben mentek a templomba, mikor a bibliából úgy tudtak idézni miként papjaik, mikor vallásos könyveik kéznél voltak asztalaikon : akkor sokkal nagyobb lelkesedéssel prédikálna a legkisebb fizetésű pap is, akkor egyházunk anyagi bajai nem ejtenének oly könnyen kétségbe, akkor a szegény és gazdag ismét összetalálkoznának az evangeliom kútfejénél és egyező lélekkel énekelnék ismét a zsoltár szavait: „Az Isten a mi reménységünk. Midőn reánk tör ellenségünk.“ Kamocsa Boeoss Kálmán. ^cmcgyi dolgai^.*) I. A belső-somogyi egyházmegye junius 29-iki közgyűléséről. Az egyházmegje főjegyzője tollából egy irányzatos tudósítás jelent meg, amely egyfelől kirívóan vastag színezésével, másfelől támadásával polémiára vezetett. A főjegyzőnek ez ügyben utóbbi felszólalásához nem volna szavam: miattam még áradozóbban agyon dicsérhette volna önmagát, ha szükségét látva, Ízlésével megegyezőnek találta az öndicsőitést, de mivel nevemet kétszer is ostentative előhozza, máig nem lohadt abeli dühében, hogy az én esperességem idejében törvényszék elé lett állítva: az ő igazságérzetének és jogi distínkcziójának bemutatása szempontjából és az igazság érdekében jónak látom megemlíteni, hogy biz ő nem én általam, hanem az akkori konzisztorium több tagjának együttes panaszára s az egyházmegyei ügyész véleményére lett konzisztorium elé állítva s miután védelmében, kifejezésének elmagyarázásával, kibújót keresett, a kér. konzisztorium ismeretes kegyessége mellett is, bizony csak azért meuekült, mivel alólirott nem tulajdonított jelentőséget az ő meggondolatlanságból származott és általa vissza is magyarázott vádjának s igy futni engedtem őt, éppen úgy mint amiképp hevenylázban volt állapotából származott látományának számítva be a Koppy ügybeu, pár éve ellenem szórt azon rágalmát, melylyel a Koppy pénzt zsebembe eskomptáltnak mondotta, nem méltattam vádját törvényes megtorlásra, tudva, hogy „opinionum commenta delet dies“ s előre meggyőződve arról is, hogy úgy a b.-somogyi egyházmegye által azon ügyben kiküldött bizottság betekintése az ügy lényegébe fel fog menteni, mint az ország legfőbb bíróságának Ítélete is, igen fényesen meg is védett azzal, hogy reá mutatott, hogy hol vau az a pénz, amelyre én már előzőleg kimondottam, hogy annak elvesznie nem szabad, s amely összeg ma már a csurgói két takarékpénztárban gyümölcsözik a daruvári misszió fölemelésére. Ha azonban N. L. jónak látja megujitatní régi indokolatlan dühét ellenem és animozitásból jegyzőkönyvi hamisítást emlegetni: ám nevezze meg azt, akit hamisítással vádol, formulázza vádját határozottan és ne minősítse el a védekezéskor, hogy lássuk vájjon igaza van-e, mert addig a „conscia mens recti famae mendatia ridet!“ Ami meg N. L. azon kicsinyítését illeti, hogy én, mint esperes nem tudtam ama magaslatra felemelni pozicziómat, amire B., mert nem voltam a megyei közig, bizottságnak tagja, arra csak annyit, hogy biz én B. ur politikai élelmességével versenyezni, meggyőződésemet napi árfolyamok szerint mérlegelni, azzal érdemeket és kulcsot szerezni ama katekzokhén politikai hivatással bíró testületbe nem is szándékoztam, de magamat irányzatom és meggyőződésemmel ellenkező térre ragadtatni és ily szolgálatokért honoráltatni nem is engedtem, éppen úgy, *) Közöljük e három czikket azon kijelentéssel, hogy erre az ügyre vonatkozó bárhonnan jövő kéziratnak ezentúl nem adhatunk helyet. S z e r k.
