Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-12 / 37. szám

577 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 378 toltassék a hiányos vallástani ismeret. Nagyobb városok­ban a különböző intézetekből nagy ügygyel-bajjal ha Össze lehet is szedni a gyermekeket konfirniácziói okta­tás végett, azok felületes, Összefüggés nélkül tanult val­lásos ismerettel mennek ki az életbe, halvány sejtelmük sincs szent hitünk alapigazságainak a setétség hatalmas­ságait meggyőző erejéről. Ha az ilyen állami, községi vegyes, vagy más val­­lásfelekezetü iskolákból kikerült gyermekek nagy része nem visz magával az életbe vigasztaló és bátorító hitet, égi reménységet és egymást gyámolitó szeretetet, vájjon csodálkozhatunk-e azon, hogy az élet küzdelmei és csa­lódásai leverik, megtörik, az emberi bűnök és rossz szo­kások eiőt vesznek rajta, a társadalmi betegségek útjába kerülvén, azoknak nem tud ellentállani ? „. . . Minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész Róma ledől s rabigába görbéd.“ Hát a felsőbb népiskolában, iparos tanoncziskolák­­ban, polgári fiú és leányiskolában, állami tanitóképző in­tézetekben talán nagyobb gonddal taníttatnak a növendé­kek ? Ezekről talán jobb volna nem is szólani. Szükség­ből előrántott tanerő tanítja úgy, hogy a többi tantárgy csorbát ne szenvedjen, a növendékek magukat valahogy meg ne erőltessék, mert hiszen úgy sem a dogma üdvö­zít, csak más különben legyen az ember munkás, becsü­letes. Maguk a tanulók melléktantárgynak tekintik a val­lást, templomba akkor mennek, mikor nekik tetszik, A felnőttek vallástalanságának és egyházi ügyeink iiánti közönyösségének itt van a legfőbb forrása és higy­­jük el, hogy a mit az iskola elront, azt se olvasó körök­kel, se jótékony egyesületekkel egészen helyre nem hoz­hatjuk. Hát világi urainkat képező felsőbb tanintézeteink vallásoktatásával hogyan vagyunk ? Bizony nagy különb­ség lehet a régi alma materek és a mostani főiskolák között. Minő szép dolog lehetett, mikor még a jogászok theologiai tudományokat is hallgattak, eljártak legáczi­­ókba, megismerkedtek mint szupplikánsok az ország kü­lönböző vidékein divó egyházi szokásokkal. Erre vakon azt mondják: akkor még más volt ám a korszellem! Én meg azt mondom: éppen ez a mi bajunk. Ha azt a korszellemet vissza tudnánk idézni, mikor még világi uraink zsoltárral kezükben mentek a templomba, mikor a bibliából úgy tudtak idézni miként papjaik, mi­kor vallásos könyveik kéznél voltak asztalaikon : akkor sokkal nagyobb lelkesedéssel prédikálna a legkisebb fize­tésű pap is, akkor egyházunk anyagi bajai nem ejtené­nek oly könnyen kétségbe, akkor a szegény és gazdag ismét összetalálkoznának az evangeliom kútfejénél és egyező lélekkel énekelnék ismét a zsoltár szavait: „Az Isten a mi reménységünk. Midőn reánk tör ellenségünk.“ Kamocsa Boeoss Kálmán. ^cmcgyi dolgai^.*) I. A belső-somogyi egyházmegye junius 29-iki közgyűléséről. Az egyházmegje főjegyzője tollából egy irányzatos tudósítás jelent meg, amely egyfelől kirívóan vastag szí­nezésével, másfelől támadásával polémiára vezetett. A főjegyzőnek ez ügyben utóbbi felszólalásához nem volna szavam: miattam még áradozóbban agyon dicsérhette volna önmagát, ha szükségét látva, Ízlésével megegyezőnek találta az öndicsőitést, de mivel nevemet kétszer is osten­tative előhozza, máig nem lohadt abeli dühében, hogy az én esperességem idejében törvényszék elé lett állítva: az ő igazságérzetének és jogi distínkcziójának bemutatása szempontjából és az igazság érdekében jónak látom meg­említeni, hogy biz ő nem én általam, hanem az akkori konzisztorium több tagjának együttes panaszára s az egyházmegyei ügyész véleményére lett konzisztorium elé állítva s miután védelmében, kifejezésének elmagyarázá­­sával, kibújót keresett, a kér. konzisztorium ismeretes ke­gyessége mellett is, bizony csak azért meuekült, mivel alólirott nem tulajdonított jelentőséget az ő meggondolat­lanságból származott és általa vissza is magyarázott vád­jának s igy futni engedtem őt, éppen úgy mint amiképp hevenylázban volt állapotából származott látományának számítva be a Koppy ügybeu, pár éve ellenem szórt azon rágalmát, melylyel a Koppy pénzt zsebembe eskomptált­­nak mondotta, nem méltattam vádját törvényes megtorlásra, tudva, hogy „opinionum commenta delet dies“ s előre meggyőződve arról is, hogy úgy a b.-somogyi egyházme­gye által azon ügyben kiküldött bizottság betekintése az ügy lényegébe fel fog menteni, mint az ország legfőbb bíróságának Ítélete is, igen fényesen meg is védett az­zal, hogy reá mutatott, hogy hol vau az a pénz, amelyre én már előzőleg kimondottam, hogy annak elvesznie nem szabad, s amely összeg ma már a csurgói két takarék­­pénztárban gyümölcsözik a daruvári misszió fölemelésére. Ha azonban N. L. jónak látja megujitatní régi in­dokolatlan dühét ellenem és animozitásból jegyzőkönyvi ha­misítást emlegetni: ám nevezze meg azt, akit hamisítással vádol, formulázza vádját határozottan és ne minősítse el a védekezéskor, hogy lássuk vájjon igaza van-e, mert addig a „conscia mens recti famae mendatia ridet!“ Ami meg N. L. azon kicsinyítését illeti, hogy én, mint esperes nem tudtam ama magaslatra felemelni po­­zicziómat, amire B., mert nem voltam a megyei közig, bi­zottságnak tagja, arra csak annyit, hogy biz én B. ur po­litikai élelmességével versenyezni, meggyőződésemet napi árfolyamok szerint mérlegelni, azzal érdemeket és kul­csot szerezni ama katekzokhén politikai hivatással bíró testületbe nem is szándékoztam, de magamat irányzatom és meggyőződésemmel ellenkező térre ragadtatni és ily szolgálatokért honoráltatni nem is engedtem, éppen úgy, *) Közöljük e három czikket azon kijelentéssel, hogy erre az ügyre vonatkozó bárhonnan jövő kéziratnak ezentúl nem adhatunk helyet. S z e r k.

Next

/
Oldalképek
Tartalom