Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-01 / 31. szám
Nyolczadik évfolyam. 31. szám. Pápa, 1897. augusztus 1. «------------------------■A. lap szellemi részét illető közlemény elk a szerkesztőséghez Dr. Antal Géza telelő« szerkesztő ozimére küldendők. 0--------------------------0 * Az egyház és iskola koréból. megjelenik minden vasárnap.-A.Z előfizetési dijak (egész évre 4 írt, félévre 3 frt), hirdetések, reolamatiők Kemenczky Lajos ozimére, a lap kiadd hivatalához küldendők. *---------------------------* Jó jelek. Lapunk f. évi 27. számában, a Mátyus-vidéki lelkészi értekezletről szóló tudósításban a többek közt azt olvashatjuk, hogy „fájdalmasan említetett fel, hogy egy segédlelkész a negyedi lelkészválasztásból kifolyólag egyénileg és különösen papi tekintélyét illetőleg minden egyházhoz megküldött nyiltlevélben, súlyosan vádoltatott és ö a vádak alól félév lelolyása alatt nem tisztázta magát. Az értekezlet felhívja az egyházmegye figyelmét arra, hogy az illető lelkész a papi testület tekintélyének érdekében keressen alkalmat a vádak megczáfolására.“ Üdvözlöm az értekezletet ezért az igazán jóravaló gondolatért és férfias önérzetéért; jó jelnek tartom ón ezt és abban a jó reménységben vagyok, hogy felhívásával meg tette az első lépést a kerületünkben egy évtized óta annyira elhatalmasodott agyon-hallgatási rendszer megdöntésére. A másik jó jelt lapunk legközelebbi számában, az őrségi egyházmegye közgyűléséről szóló tudósításban vettem észre, a mikor ezt olvastam „fegyelmi vizsgálat elrendelése határoztatott el egyik lelkósztársunk ellen.“ * No ez.ugyan jó jel, mondhatják fejcsóválva sokan. Már én annak tartom. Mert miről van szó? Arról, hogy egy lelkész olyan sértő közleményeket bocsátott világgá az esperese ellen, a mik ennek egyéni jellemét és az esperesi állás tekintélyét határozottan sértik. Az ilyen hirlapi támadásokat az újabb időben nálunk, a dunántúli egyházkerületben, zsebre szokták vágni, agyon szokták hallgatni s egész egyházmegyék úgy gondolkodtak, hogy az ilyen támadásokhoz nekik semmi közük sincs; végezzék el az illetők maguk közt. Én pedig ezt az eljárást sehogy se tudtam helyeselni. Mindig azt tartottam, hogy minél följebb áll valaki az egyházi hivatalok lépcsőjén, annál kényesebbnek kell lenni egyéni és hivatalos jó hírnevére; tehát annál kevésbbó szabad neki épen a jó példaadás, a jó rend érdekében elhallgatni az esetleges hitvány gáncsoskodást, vagy épen a jellemébe vágó vádaskodást. Én gyűlölöm az agyonhallgatási rendszeri, mert azt tartom, hogy minden tekintélynek közelebbről épen egyházi elöljáróságunk tekintélyének sírja az. Ennek a rendszernek nemtelen szülötte a négyszem közt való sugás-búgás, a mikor a megtámadott itt is, ott is csakúgy négyszemközt s csak úgy igyekszik magát menteni, hogy más se különb ám ő nála. A becsületnek felelősség nélkül való megrablása ez. Ki ne ismerné a jelszót: „köztünk maradjon a szó,“ és ki ne tudná, hogy e jelszó alatt ritkán tárgyalnak egyházi vagy politikai életünk orvoslására vonatkozó, de a nyilvánosság elé még nem szánt terveket, hanem többnyire kicsinyes személyes gyanúsításokat, vagy épen a becsületbe mélyen vágó rágalmakat. Vagy lehet szó nyilvános visszaélésről, vagy nem. Ha igen: akkor hallgatni nem csak gyávaság, de kötelességszegés a közjó iránt. Ha nem: akkor a valószinüsóg bizonyos látszatával beszólni a nemlétező visszaélésről, annyi mint lelkiismeretlen befeketitése az ártatlanságnak, a becsület ellen elkövetett merénylet. Úgy beszélni, hogy „köztünk maradjon a szó,“ igazán kényelmes: elmondhattok tudatlannak, becstelennek bárkit is, a ki nincs épen köztetek. Bemázolhattok sárral bárkit is, biztosak lehettek, hogy senki se fog felelősségre vöd ni 31
