Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-06-20 / 25. szám
395 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 369 remekének a fordítását nélkülöznünk kell! — A fordítás dönti le a válaszfalat, mely az egyes nemzetek irodalma közt a nyelv különfélesége folytán emelkedik. De hát lehet-e egyáltalán fordítani ? . . . Azt Írja erre vonatkozólag Humbolt Vilmos 1796. jul. 23-án Schlegelnek, Shakespeare fordítójának *): „A forditás kísérlet egy megoldhatatlan feladat megoldására. Scylla és Charybdisz közt jár a fordító, mert míg egyrészt ügyelnie kell a saját anyanyelvének a természetére, — másrészt számolnia kell azon nyelv sajátságával is, a miből fordít. E két követeimén}7 között a helyes középutat eltalálni nem nehéz, — hanem egyszerűen lehetetlenMellesleg jegyezzük meg, hogy azért ő is kedvvel forditgatta Pindarost és Aischylost. Humboltuál is keményebben nyilatkozik Haupt, midőn kimondja, hogy a forditás sírját ássa meg az élelmességnek. Olyanformán nyilatkozik J. Keller s * 2) midőn a fordításról szólván azt mondja: „A nyelv nem ruha, a mit az ember a gondolatról lehúzhat s másra át nem adhat; a szók a gondolattal elválaszthatlauul össze vannak forrva a kifejezés forma, de egyúttal a tartalom egy része is.“ E kérdést tárgyalja Tycho Mommsen is, egyik jeles munkájában 3), úgy szintén Cauer is 4). A magyar tudósok ide vonatkozó munkái és nézetei fel vannak sorolva Radó Antalnak, a jeles műfordítónak már idézett munkájában. Viszonyaink teszik érthetővé, hogy tudósaink jó része lehetségesnek, sőt szükségesnek mondja a fordítást. Ha emelkedik is hang a fordítások ellen, — ez inkább azért van, mert sokan aggódnak, hogy a mily mértékben szaporodnak a fordítások, — annyival kevesebb az eredeti müvek száma. Azoknak, kik a forditás lehetetlenségét hirdetik, csak bizonyos mértékig van igazuk. Senki sem mondja, hogy lehetséges olyan forditás, mely az eredeti szöveget szóról-szóra, mondatról*mondatra visszaadná, — azért a forditást, tekintve azt a hasznot, mely abból az illető nép irodalmára háramlik,— mégis meg kell kísértenünk. Ha meg nem próbálnánk, hasonlítanánk ahhoz a festőhöz, a ki egy tájat, vagy emberi arczot csak azért nem próbál meg lefesteni, mivel attól tart, hogy minden fát, ágat, gályát, minden redőt, vagy hajszálat nem tud híven viszszaadni. — Iparkodjunk megérteni az eredetinek minden árnyalatát; —]de csak annyit fejezzünk ki abból, amenynyit kifejezhetünk s ne szavakat, hanem értelmet fordítsunk 5) Azt sem lehet elfogadni, hogy a forditás káros, mivel megakadályozza, hogy eredeti müvek létesüljenek. — Minden nép életében vannak korszakok, mikor eredeti munkát csak keveset, vagy épen nem Írnak, mi lenne akkor fordítások nélkül ? A szellemi táplálék épen olyan *) Preuss. Jahrb. 1891. 560. 2) Die Grenzen des Übersetzungskunst von Julius Keller. Karlsruhe. 1892. A. Bielefeld. 3) Din Kunst des Übersetzens fremdlicher Dichtungen ins Deutsche. Frankfurt am Main. 1886. 4) Die Kunst des Übersetzens. Berlin. Weidmann. 1894. 5) Ponori Thewrewk Emil: A helyes magyarság elvei. Budapest. 1873. 86—92. L szükséges, mint a mindennapi kenyér: szűk termés idején másunnau kell behoznunk, hogy éhen ne haljunk. A forditás, amellett, hogy erősítő szellemi táplálékot nyújt, gazdagítja nyelvünket is. Ezt már Cicero felismerte *),— midőn nyiltau hirdette,— hogy Aisehines és Demosthenes fordításával képezte a saját stílusát. Ujabbau Schiller, Humbolt, Schleiermacher 2) ismerték el ugyanazt. Luther biblia-forditása korszakot jelöl a német nyelv fejlődésének történetében ; Voss Homeros fordítása a költői nyelv fejlődésére volt nagy hatással. Némelyek, mint Willamowitz, károsnak mondják ugyan a lefolyást; de elismert igazság, hogy a sajátos kifejezések, szóképek, mondatalkotások egész sorát köszönheti e fordításnak a német nyelv. Mit szóljunk önmagunkról? Irodalmunk történetének nevezetes részét teszik a fordítások. Károli bibliaforditása, Szenczi Molnár Albert zsoltárai, a testőrség tagjainak, Kazinczynak és társaiuak fordításai korszakot alkotnak. Ki vetné szemükre, hogy szent lelkesedésükben sokszor megbotlottak ? Mondhatjuk tehát, hogy a fordításra minden népnek szüksége van; nincs nép e kerek világon, ha még oly müveit is, — a melynek nem volna tanulni valója, s mely nem tanulhatna más népektől. Forditás nélkül ez nem megy ! De hát hogyan kell fordítani ? Kitenne egy könyvtárt, annyit Írtak immár e kérdésről. Chateaubriand azt mondja : „Szükség nyomban követni az írót nemcsak szépségeiben, hanem hiányaiban, gondolatlanul és lankadtan szerkesztett részleteiben is ; gondot kell fordítani száraz és unalmas helyeire, figyelmezui a styl re, a beszéd harmóniájára s mindarra, a mi külsőképen az Írót teszi.“ — Talán legközelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk Cauerrel, hogy a fordítónak olyan szöveget kell nyújtani mely az olvasóra, avagy hallgatóra ugyanazon benyomást teszi, mint a milyen gondolatokat és érzelmeket azokban keltettek, a kik az eredetit a szerző idejének és népének szellemében hallgatták és olvasták. Hozzátehetjük, a mit Szász Károly mondott akadémiai székfoglalójában 3): „A fordításnak teljesleg ugyanazon, az az nem kisebb és nem más gyönyörérzetet kell költenie az olvasóban, mint a mit az eredeti olvasásánál érezne, ha az nemzeti nyelve volna.“ A mellett, hogy az anyanyelv sajátságaira különös tekintettel kell lenni, — meg kell őrizni az iró sajátosságát is. Homéroszt p. o. másként fordítjuk mint Vergiliust, Tacitust másként, mint Cicerót. Ezt a két követelményt kiegyenlíteni a fordításban; ezt tartják sokan lehetetlennek. Abban is vau valami igazság, hogy lyrai költeményt csak lyrai, epikát csak epikai,— drámát csak drámai tehetséggel lehet jól és híven fordítani. Mi tekintetben kell a fordításnak hűnek lenni az eredetihez ? Anyagi és alaki tekintetben. Anyagilag akkor hű a forditás, ha az eredetinek minden egyes eszméjét a legnagyobb pontossággal visszaadja; az alaki 2) De opt. gen. oratorum p. V. 3) Über die verscheidenen Methoden des Übersetzens. Sämmel, Werken III. 2. 207. 1. 4) A műfordítás elveiről Budapest Akadémia. 1859.
