Dunántúli Protestáns Lap – 7. évfolyam – 1896.

II. Egyházi élet - Nincs-e igaza H. K.-nak? N. N.

Ezen tervezetre akarok néhány megjegyzést tenni, mert ez a mily egyoldalú, ép oly méltánytalan és igaz­ságtalan. Távol legyen tőlem, hogy valakit vádolni akar­nék, hogy talán egyrészről a bizonyos fokú érdek, más részről a nembánomság sugalmazta volna a t. bizott­ságnak a kérdés ilyetén megoldását, de nem zárkózha­tom el azon hit elől még sem, hogy a mikor látták, hogy rájuk nézve felettébb kedvező ez a tervezet, nem gon­dolták meg, hogy ugyanakkor másokra nézve — az ez után belépendőkre nézve — mennyire igazságtalan és megterhelő. (Folyt, köv.) AKUCS LAJOS, segéd-lelkész. Nincs-e igaza H — K.-nak ? Mint H. K. én is megörültem, mikor olvastam, hogy a vallás és közoktatásügyi miniszter 100,000 frtot adományozott újra a református lelkészeknek —, és pe­dig ezen örömem csak nevelte az, hogy ezt aztán köz­vetlen fogják megkapni az illető lelkészek és nem fe­lettes hatóságaik utján. Hát ide jutott a református papság, hogy ennek örüljön? Hát fájdalom oda, mert az államsególylyel ed­dig űzött eljárás nem igen biztató a református pap­ságra. Az államsegély ugyanis szegény III. és IV. osz­tályú lelkészek számára adatik az államtól; egyházi ha­tóságaink azonban nem forditják mind erre a czélra, hanem rendeltetési czéljától eltérő czélokra forditják, nem egyszer ép a gazdagok felsegélésére. Tudja ezt az állam is, de mint Tanárky mondá nekem, ezt az ujj ok között elnézik. De ugy látszik végtelen végig mégsem akarja elnézni az állam s azért akarta közvetlenül el­osztani. Tehát nekünk szegény papoknak igazán nem lehetett kifogásunk a miniszter intentioja ellen, mert az azt akarta, hogy ez az összeg aztán csakugyan rendel­tetési czéljának megfelelőleg kezeltessék. Mert hogy kezelték eddig ezt az — ismétlem — szegény papok f'el­segélyezésére adott államsegélyt ? A kerületek megkap­ták s akkor pl. Debreczen a 24,0o0 frtból 8000 frtot a debreczeni iskolának adott. A megmaradt összeget az­tán leküldte az egyházmegyére. Aztán az egyházmegye hasonlókép cselekedett, egy részt megint lefoglalt az ő speciális szükségeire. Egy kis részt aztán kiosztottak egy pár szegény lelkésznek, Igy lett legalább nálunk pilula belőle, de a mely pilula is „csak némelyeknek jutott. En tehát igazat adok H. K.-nak. Az ón plebánus társam 2000 frtot kap az adóhivataltól, én semmit; ós ő mégis függetlenebb államtól s mindentől, mint én. Igen, mert az állam az egyes papoktól semmit sem követei cserében. N. N. lelkész. Egy epizód Stettner Ignácz volt nyárádi reform, lel­kész és esperes életéből. Midőn az 1848-dik év vége felé az osztrák hadak, mint ellenség, Magyarország földére benyomultak és Győ­rön keresztül, a Mészáros uton egyenesen Pest felé vet­ték utjokat, az általuk megjegyzett hazafiakra, különösen a református papokra, valóságos haj tó vadászatot tartottak. Stettner Ignácz azonban, ki ekkor Igmáüdon, éppen utjok­ban, volt pap, előlük szerencsésen elmenekült, s Komá­romba, mely már ekkor azon az oldalon egészen elzárva volt, igyekezett valamikép bejutni. Egy darabig a vidé­ken bujdosott, mignem egy dunai molnár segítségével si­került neki Komáromba bejutnia. Itt, hogy magát fönn tarthassa, a várparnancsnokságnál jelentkezett és alkalmazást kért. A várparancsnok, hogy a fizetéshez neki jogczimet adjon, tábori papnak kinevezte. Szolgálata ugyan mint papnak, nem igen volt igénybe vehető, mert a csekély várőrség annyira el volt foglalva az ellenséggel, hogy isteni tisztelet tartására idő nem ju­tott. Az elesteket nagyon röviden elhantoltuk, kik pedig olyan szerencsétlenek voltak, hogy a kórházba bejuthat­tak, itt ugyan senki sem gondolt arra, hogy az utolsó kenetet vagy a végvacsorát a halálnak vált fölvegye s azután szertartásos temetésben részesüljön. Oly nagy volt a betegek és a halálozások száma, sebesülés, typhus és kolerásokban, hogy a tisztességes ellátásról gondoskodni szintén a lehetetlenségek közé tartozott. Azonban volt nekünk egy kedves kis jó barátunk, az akkori tatai papnak Vecsey Károlynak kissebbik fia, Miklós, ki alig 17. éves létére beszökött Komáromba, hogy ő is fegyveres szolgálatot tehessen. A fiuigen gyenge volt, nem birta a téli táborozás fáradalmait, mignem kimerülvén typhusba esett s pár heti betegség után megholt, éppen azon időben, mikor a város és a vár ostroma legheveseb­ben folyt. Ekkor én, mint százados a Dnua szigetének északi ormán egy 12 fontos ágyú üteg mellett teljesitettem a födözetet, melynek czélja volt a Dunáról jöhető támadást vissza verni s az ostromot a várostól a lehető messze tartani. Itt hallottam meg Vecsei Miklós halálát, azonnal magamhoz kérettem Stettnert, s fölhivtam, hogy Vecseinek egy rendes, szertartásos temetést rendezzünk. Koporsót vettünk számára, a mi akkor egy honvédnek nagy luxus volt s a temetés idejét délután 1 órára rendeltük. Kísé­retül őrnagyomtól egy szakasz honvédet kértem. A halott a belvárban egy száraz malommá alakított kazamátában feküdt. A kitűzött időre meg jelent Stettner egy Somogy ­ból honvédnek állt kálvinista mesterrel. A halottat rendes szokás szerint az udvarra kitettük, de a mi kegyes foglal­kozásunkat az ellenség nem hogy tekintetbe nem vette, de sőt annál inkább küldötte lövegeit és mig Stettner gyö­nyörű imádságát elmondta, attól lehetett tartani, hogy a

Next

/
Oldalképek
Tartalom