Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-06 / 49. szám

773

DÜNANTÜL1 PROTESTÁNS LAP.

774

szabadság törvényének kivívása az ő érdeme. S ha valaki még mélyebben tekint az alakuló félben levő eseményekre, nem tagadhatja, hogy e magasztos törvény megvédése is a protestáns hitbeli meggyőződésre s lelkesedésre hárul.

Luther és Kálvin szelleme egy a lelkiismereti szabadság kérdésével, s ha szeretjük magunkat és embertársaink boldogságát, őrizzük meg, ha pedig kell, ébreszszük föl magunkban az igaz protestáns öntudatot.

X.

Wesley.

(Folytatás.)

Belátta, hogy azokat, akiket megnyert, meg is kell tanítani, még pedig úgy, hogy azok egymás segítségére és épületére legyenek. E szempontból alakította meg a társulatokat mindenütt, a hol csak megfordult. Ezeknek tagjai egymást kölcsönösen bátorították, oktatták, segítették és a keresztyéni munkákra serkentették. — A társulatok osztályokra voltak fölosztva, minden egyes osztálynak átlag véve tizenkét tagja volt, a kik hetenkint egyszer öszszejöttek énekelni és imádkozni és élükön egy-egy medállapodott gondolkozást!, kiforrott jellemű tapasztalt egyén állott. Ezek mintegy altisztekül tekinthetők. A meghódított terület megtartására a szükségérzet egy uj osztályt hozott létre t. i. a vándor és helyi lelkészek osztályát. — Midőn oly helyeken, hol a rendes lelkészek semmire se tudtak menni s Wesley fölkeltette az érdekeltséget s lelkeket nyert meg, oda miután maga nem lehetett mindenütt, laikus prédikátorokat küldött. E hitszónokok körökbe osztattak be. Wesley halálakor százötven kör volt Angliában, a melyek rendszeresen működtek. Végül időnként konferencziát szokott tartani lelkészeivel, a melyben a múltból okulva tanácskoztak a jövendőről.

E laikusoknak csak nagy vonakodással engedte meg a predikálást. Nagy sietve ment Londonba, hogy az ez iránt támadt mozgalmat csirájában fojtsa el. De anyja, a ki hallotta beszélni az első ily szónokot, lecsillapitta és intette : mondván „Vigyázz, el ne hamarkodjad a dolgot azzal az ifjú emberrel, mert őt is ép úgy Isten hívta el prédikálni, mint tenmagad. Vizsgáld meg, van-e és milyen eredménye a predikálásának, hallgasd meg magad is.u Megfogadta a tanácsot és minden ellenvetése elnémult. S később eljárását a következőkkel védelmezte: „Igaz ugyan, hogy rendes körülmények között a felső elhíváson kivül a külsőre is súlyt kell fektetnünk, ámde jelenben alig beszélhetünk rendes körülményekről. Es bármint vagyük is a dolgot, azoknak, a kiket Isten hivott el, több joguk van prédikálni, mint az emberektől elhivottaknak. Az is tagadhatlan, hogy a lelkészek legnagyobb része emberektől hivatott el az evangeliom prédikálására, nem pedig Istentől, mivel semmit sem akarnak tudni, sőt nevetségnek tartják a belső elhivatást, és mivel nem is ismerik az evangeliomot, ennek következtében nem prédikálják, sőt nem is akarják prédikálni azt...

Wesley nagy gondot fordított lelkészei oktatására és vezetésére. Mindenek fölött az imádkozásra és a tanulmányozásra buzdította őket. Kötelességükké tette az újjászületés szükségességét, a hit által való üdvözülést és és a megtérést prédikálni. Sok közülök nagy tapasztalattal s különös adománynyal biró férfi volt és nagy eredménynyel munkálkodtak. Mint egy közülök oly jellemzően mondá magáról: „Én csak fekete kenyerű lelkész vagyok, de mégis igyekezem, még pedig a tőlem telhető legjobb módon, hogy mindeneket az egekbe juttassak." Wesley az ily emberekről e hármat szokta bizonyítani:— Ügyesség, tehetség és használhatóság a négy évi próba idő után.

A methodismus sikereinek titka organisatiojábau rejlik, a melyet csak kis részben irtunk le. Nagy előnyére van, hogy a nép tevékenységének nagy helyet enged, és különösen a vándor lelkészek intézménye, mert ezek juttatták el a polgárisult világ legszélső határaira is, a hol más ható erő még létezni sem tudna.

Taylor Izsák, a ki fölismerte Wesley és a methodismus gyenge pontjait és egyiket sem kímélte, igy szól : „Organisatiója a leghatalmasabb keresztyén intézmény az újabb időben. Egyedüli, nincs párja az egyháztörténetében. A „társulatok“, melyek az alapító elme szüleményei, úgy tekinthetők, mint az egyházi tudományok legfigyelemreméltóbb kísérlete, melynek eredménye páratlan, sem a reformáczió forrongó időszakában, sem azóta nem láttuk nagyobbszerü példáját annak, hogy a tanulatlan néptömegre miként lehet hatni, azokra a milliókra, a kik vasárnaponkint a templomokban megfordulnak.

A mire a figyelmet különösen fel akarom hívni az, hogy minden az egyházon belül vitetett keresztül és nem is volt rá szükség, hogy annak körén kivül menjen. Nem a methodista egyházról beszélek, hanem az anglikán egyházon belől való methodismusról. Ha az egyház elég bölcs lett volna, ezt az ügyes gépezetet és erőteljes evangelizáló erőt felhasználta volna. Egyháza sohasem követett el nagyobb balgaságot, mint midőn Wesleyt és társait nem bocsátá fel a szószékbe, sőt még az úrvacsorától is eltiltotta, mint méltatlanokat. Ezzel elidegenítette magától azokat az osztályokat is, a melyeket ma annyira szeretne visszahódítani. Olyan embereket, mint azok a kingswoodi és cornishi bányászok, kiknek megtérése és megváltozott élete bármely egyház becsületére és megerősödésére vált volna, — kizártak az úrvacsorájától, mivel oly nagy számmal jöttek, hogy a papok türelme kifogyott. Milyen lehetne ma az az egyház, ha mindazt az életet és szellemi erélyt megbecsüli, ha azok az emberek megtalálták volna benne azt a tanítást és rokonszenvet, a melyet másutt voltak kénytelenek keresni.

Náluk, a skót egyház sötét korszakában is voltak hasonló „imádkozó társulatok“, melyekben a kegyes lelkek épületet kerestek és találtak. Ezek alapiták azután huszonöt gyülekezetükkel a „Secession church“-öt (elszakadt egyház).

49*