Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-08 / 45. szám
707 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 708 nyörü liturgiáját a református egyházak egyetemlegesen elfogadják. Nagyon pápistásnak találják. Pedig hát Bersier meggyőzően kimutatta, hogy ez érdemben teljes jogunk van a reformáczió előtti időszak hagyományaihoz és azokból bátran ki is válogathatjuk a valódi keresztyén és nekünk hasznosnak mutatkozó elemeket. Különben is ő Kálvin strassburgi liturgitáját vette mintául, — a melylyel a reform, gyülekezetek sokfelé és sokáig éltek minden különös veszedelem nélkül. Egyébiránt istentiszteletünk vonzóbbá, lélekemelőbbé tételére kevesebb is elég. De ez a kevés azután föltétlenül szükséges. Ez a kevés pedig némi változatosság behozásából állana. így szükségesnek találom a textus fölvétele előtt, az előző „Miatyánk“ helyett egy szentirási rész felolvasását és egy ének vers eléneklését, valamint az áldás elmondása előtt is legalább egy ének vers eléneklését. Az ének ép úgy egyik alkatrésze a kultusznak, mint az ima és a predikáczió. Oly bántó valami az, hogy a lelkésznek a szószékből való lejöttóvel, a mint énekelni kezdünk, egyszerre kifelé indul a nép. Igazsága van Szalóczy urnák, midőn gyülekezetünk éneklési modorát kifogásolja. Bizony e tekintetben tanulhatnánk is, tanulnunk is kellene a pápistáktól. De hát lehetne ám ezen a bajon segueni. Több gondot kellene fordítanunk a műéneklés tanítására és minden gyülekezetben kántusokat kellene szerveznünk. De már viszont a zsoltárok elmellőzését nem tartom életre való gondolatnak. Azokat a felséges énekeket semmivel sem tudnók pótolni. Hanem azt már egyátalán nem értem, hogy értekező a hivek agyon predikálásáról beszél. — ügy találja, hogy a falusi gyülekezeteket, melyeket tej italával és a méz eledelével kellene táplálnunk , a predikáczió nehéz szellemi eledelének túlságos sok és nagy adagolásával terheljük. És hogy a jóból is megárt a sok, — bizonyítókul felhozza, hogy jól betanult predikácziói elmondása alatt még a presbiter uraimók is alszanak. Bizonyára, ha kellő figyelemre méltatja Szalóczy ur azt a tapasztalatát, mely szerint a vasárnap délutáni szabad előadással tartott biblia magyarázatain nem lát alvó embert: megkimóli vala magát a fönnebbi nyilatkozatától. Mert ha a tény oka után kutatott volna, bizynynyal rá jött volna arra, hogy mindazt, a mit úgy tanult be az ember, bármily művésziesen adja is elő: csak úgy mondja föl az illető, nem pedig szivének teljesgóből beszéli. Már pedig az szól a szivhez, a mi a szivből jön S miután a mi legfőbb hivatásunk az, hogy Isten igéjét hirdessük és magyarázzuk alkalmas és alkalmatlan időben; nem szabad azt sokalnunk. Különben is sehol sincs az megirva, hogy nehéz szellemi eledellel kellene táplálnunk a ránk bizott nyájat; sőt utasításunk van, hogy hogy tej italát és méz eledelét nyújtsuk neki. Itt bátorságot veszek magamnak Simpson amerikai methodista püspöknek minden evangelomi lelkész által megszívlelendő idevágó utasítását idézni: „A predikácziókat mindig a gyülekezet szemmel tartásával kell készíteni. Nem elég valamely tárgyról ókesszólással, ügyes bizonyítékokkal, világosan értekezni: hanem folyton e kérdéseket kell szem előtt tartani:“ Hasznára lesz-e az a gyülekezetnek? Megihleti-e a megátalkodottak lelkiismeretét? Megóvja-e az ifjakat a veszélytől? Krisztus keresztjéhez vezérli-e őket? Megnyugtatja-e a háborgó kedélyeket? Eloszlatja-e a kételkedést? Nyujt-e vigaszt a szomorkodóknak? Szent életre és keresztyén munkásságra buzditja-e az egyháztagokat ? E kérdéseket szem előtt tartva s a nép iránt való egy kis jó indulattal a lelkész nemcsak predikácziót készít, hanem olyat, a mely gyülekezete igényeinek megfelel.“ Ezek szerint a lelkész egyéniségétől sok függ. A lelkészi állás viselőitől több rendbeli kiválóságot követel. „A jó pap holtig tanul“ tartja a közmondás. Az az minden tudományágban lehetőleg jártasnak kell lennie és a korral folyton haladnia kell. Mindenek felett azonban talpig embernek kell lennie. Tiszta és nemes jelleműnek, az egyház építésére öntudatosan munkálónak, hivatásáért lelkesülőnek. És azt hiszem, gyakorlati szempontból egy gramm hit és buzgóság többet ér egy mázsa tudományoskodásnál. A szentirás szeretetéből egy szemer többet ér a magas kritikában kontárkodó egy tonna szőrszálhasogatásnál. Azonban hiába áll a legpompásabb templom, hiába a legtökéletesebb kultusz, hiába áll tel a legképzettebb és legbuzgóbb lelkész az isteni ige hirdetésére: ha a harangok hivó szózatára nem seregük össze a gyülekezet. Azért igen nagy kár hogy Szalóczy ur az isteni tisztelet e negyedik faktoráról, a gyülekezetről szólván, megelégszik
