Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

707 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 708 nyörü liturgiáját a református egyházak egye­temlegesen elfogadják. Nagyon pápistásnak ta­lálják. Pedig hát Bersier meggyőzően kimu­tatta, hogy ez érdemben teljes jogunk van a re­­formáczió előtti időszak hagyományaihoz és azok­ból bátran ki is válogathatjuk a valódi keresz­tyén és nekünk hasznosnak mutatkozó eleme­ket. Különben is ő Kálvin strassburgi liturgi­­táját vette mintául, — a melylyel a reform, gyülekezetek sokfelé és sokáig éltek minden kü­lönös veszedelem nélkül. Egyébiránt istentiszte­letünk vonzóbbá, lélekemelőbbé tételére kevesebb is elég. De ez a kevés azután föltétlenül szük­séges. Ez a kevés pedig némi változatosság be­hozásából állana. így szükségesnek találom a textus fölvétele előtt, az előző „Miatyánk“ he­lyett egy szentirási rész felolvasását és egy ének vers eléneklését, valamint az áldás elmondása előtt is legalább egy ének vers eléneklését. Az ének ép úgy egyik alkatrésze a kultusznak, mint az ima és a predikáczió. Oly bántó valami az, hogy a lelkésznek a szószékből való lejöttó­­vel, a mint énekelni kezdünk, egyszerre kifelé indul a nép. Igazsága van Szalóczy urnák, midőn gyü­lekezetünk éneklési modorát kifogásolja. Bizony e tekintetben tanulhatnánk is, tanulnunk is kel­lene a pápistáktól. De hát lehetne ám ezen a ba­jon segueni. Több gondot kellene fordítanunk a műéneklés tanítására és minden gyülekezet­ben kántusokat kellene szerveznünk. De már vi­szont a zsoltárok elmellőzését nem tartom életre való gondolatnak. Azokat a felséges énekeket semmivel sem tudnók pótolni. Hanem azt már egyátalán nem értem, hogy értekező a hivek agyon predikálásáról beszél. — ügy találja, hogy a falusi gyülekezeteket, melye­ket tej italával és a méz eledelével kellene táp­lálnunk , a predikáczió nehéz szellemi eledelének túlságos sok és nagy adagolásával terheljük. És hogy a jóból is megárt a sok, — bizonyítókul fel­hozza, hogy jól betanult predikácziói elmondása alatt még a presbiter uraimók is alszanak. Bizo­nyára, ha kellő figyelemre méltatja Szalóczy ur azt a tapasztalatát, mely szerint a vasárnap délutáni szabad előadással tartott biblia magyarázatain nem lát alvó embert: megkimóli vala magát a fönnebbi nyilatkozatától. Mert ha a tény oka után kutatott volna, bizynynyal rá jött volna arra, hogy mindazt, a mit úgy tanult be az em­ber, bármily művésziesen adja is elő: csak úgy mondja föl az illető, nem pedig szivének teljes­­góből beszéli. Már pedig az szól a szivhez, a mi a szivből jön S miután a mi legfőbb hivatásunk az, hogy Isten igéjét hirdessük és magyarázzuk alkalmas és alkalmatlan időben; nem szabad azt sokalnunk. Különben is sehol sincs az megirva, hogy nehéz szellemi eledellel kellene táplálnunk a ránk bizott nyájat; sőt utasításunk van, hogy hogy tej italát és méz eledelét nyújtsuk neki. Itt bátorságot veszek magamnak Simpson ame­rikai methodista püspöknek minden evangelomi lelkész által megszívlelendő idevágó utasítását idézni: „A predikácziókat mindig a gyülekezet szemmel tartásával kell készíteni. Nem elég va­lamely tárgyról ókesszólással, ügyes bizonyíté­kokkal, világosan értekezni: hanem folyton e kérdéseket kell szem előtt tartani:“ Hasznára lesz-e az a gyülekezetnek? Megihleti-e a meg­átalkodottak lelkiismeretét? Megóvja-e az ifja­kat a veszélytől? Krisztus keresztjéhez vezérli-e őket? Megnyugtatja-e a háborgó kedélyeket? Eloszlatja-e a kételkedést? Nyujt-e vigaszt a szo­­morkodóknak? Szent életre és keresztyén mun­kásságra buzditja-e az egyháztagokat ? E kér­déseket szem előtt tartva s a nép iránt való egy kis jó indulattal a lelkész nemcsak predikácziót készít, hanem olyat, a mely gyülekezete igényei­nek megfelel.“ Ezek szerint a lelkész egyéniségétől sok függ. A lelkészi állás viselőitől több rendbeli kiválósá­got követel. „A jó pap holtig tanul“ tartja a közmondás. Az az minden tudományágban lehe­tőleg jártasnak kell lennie és a korral folyton haladnia kell. Mindenek felett azonban talpig embernek kell lennie. Tiszta és nemes jellemű­nek, az egyház építésére öntudatosan munkáló­­nak, hivatásáért lelkesülőnek. És azt hiszem, gya­­korlati szempontból egy gramm hit és buzgóság többet ér egy mázsa tudományoskodásnál. A szentirás szeretetéből egy szemer többet ér a magas kritikában kontárkodó egy tonna szőr­­szálhasogatásnál. Azonban hiába áll a legpompásabb templom, hiába a legtökéletesebb kultusz, hiába áll tel a legképzettebb és legbuzgóbb lelkész az isteni ige hirdetésére: ha a harangok hivó szózatára nem seregük össze a gyülekezet. Azért igen nagy kár hogy Szalóczy ur az isteni tisztelet e negyedik faktoráról, a gyülekezetről szólván, megelégszik

Next

/
Oldalképek
Tartalom