Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

571 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 572: velése határozottan káros, mert rombolólag hat az ide­gekre, s egyik legnagyobb tényezője annak, hogy a ner­­vositás oly nagy mértékben elterjedt a nők között. Ez mégis csak túlságosan drága megvásárlása a nemesitő hatásnak, a minek végre is vannak a zongorán kívül hat­hatósabb eszközei is. Ezek alapján jó lélekkel ajánlhatom, hogy az inté­zet vezetetői ne buzdítsák arra a szülőket, hogy leányai­kat zongorázni taníttassák, hanem inkább jó akaratú ta­nácscsal korlátozzák őket s igyekezzenek a zenei oktatást csak azokra szoritani, a kiknél valóban megvan az arra­­való anyagi és szellemi tehetség, s a kik majdan oly tár­sadalmi körben élnek, a mely tőlök a műveltségnek ezt az oldalát is megköveteli. Az összes növendékek pedig tanuljanak együttesen, a mostaninál nagyobb mértékben, a müéneklés szabályai szerint énekelni egyházi és világi darabokat, sőt tanulják meg a népdalok kiválogatott gyön­gyeit is. Ez lesz nekik való, nem a zongora; - és ez is zenei műveltség, még pedig a javából. Azt is mondja a „Értesiő“, hogy: „bevezettetnek a növendékek a házi teendők, főzés, mosás gyakorlatába is az által, hogy a főző és mosókonyhában felváltva megje­lennek s az ottani teendőket felügyelét mellett végzik.“ Szép dolog, de alkalmasint túl lőttünk vele a czé­­lon. — Erre ismét a gazdagabb, kiilönesen a városi szü­lők gyermekeinek van szüksége, akik mindezeket a csa­ládi tűzhely mellett vagy éppen nem, vegy csak félig­­meddig tanulhatják meg a szakácsnétól, mert a nagyságos mama egy mákszemnyit sem ért hozzá. En, kérdezőskö­­dés után, ismerem a mi növendékeink házi körét s egész bizonyosággal állitom, hogy a 15 közt legfelebb egy vagy kettő lehet, aki otthon nem az édes anyja Ízletes sültjét, főztjét enné, s nem annak vasaltját viselné. Mire való hát ezeknek a növeldebeligazdaasszonykodás? Ártani ugyan nem árt, de bizony, hogy szükség sincs rá; már pedig egy intézet rendtartásának a szükséghez és a nagy több­ség körülményeihez kell alkalmazkodnia. De hát miért nem alkalmazzuk ahhoz? Azért, mert félünk szemközt úszni az árral; attól tartunk, hogy ha bármily alapos, de kizárólag magyar műveltséget Ígé­rünk a szülőknek, üresen maradnak az internátus szobái s mézeskalácscsal se tudunk leányokat toborzani beléjük, mert nálunk a millennium esztendejében is a német és franczia gagyogás, meg a zongora a magyar nők művelt­ségének legelső fokmérője. Ez biz úgy van! Magam is tudok rá esetet, még pedig a legközelebbi időkből, hogy egy jómódú, tős-gyö­­keres magyar kálvinista közbirtokos két esztendőn ke­resztül külföldi nevelőbe vitte a serdülő leányát, mert megesett rajta az a „szégyenhogy egy franczia megszó­lításra nem tudott francziául felelni! Sőt azt is hallom, hogy egy nagyon kiváló egyházi férfiunk kis leánya Bécsbe készül, mert Magyarországon nem lehet már jól megtanulni — németül! Ez azonban alkalmasint ábránd marad, mert az a papa, ahogy én ismerem, magyar mü­veit nőnek akarja felnevelni a leányát. Mindenesetre ki­váncsi vagyok rá, hogy melyikünk csalódik, a kis leány-e, vagy én? Csakugyan erős hát ez a nemzetietlen áramlat, de én azt tartom, hogy minél erősebb és minél veszedelme­sebb, annál nagyobb kötelessége és annál szentebb hiva­tása a magyar református egyháznak, hogy végre vala­­hára szembeszálljon vele. — És bizonyos, hogy a dunán­túli reform, egyházkerület soha sem tett hazafiasabb, kö­vetkezéseiben mélyebbreható és üdvösebb intézkedést, mint akkor tenne, ha egy önálló nőnövelde felállításával rög­tön hadat izenne a mostani ostoba és káros rendszernek s még a legnagyobb áldozat árán is megvásárolná azt a soha el nem múló dicsőséget, hogy ő tette meg az első határozott lépést a kizárólagosan magyar női műveltség megteremtésére. A kezdet talán nehéz lenne, de a siker bizonyos. Ha azonban ez még most egyátalábau lehetetlen, ak­kor legalább annyit mindenesetre meg kell tenni, hogy a pápai egyházmegye leányinternátusának egyházkerületivé emelésével és a szükséghez mért kibővítésével meg kell vetni annak az intézetnek az alapját, a mely kedvezőbb körülmények beálltával kiindulási pontul szolgáljon a nagy czél felé ! Az egyházkerületi közgyűlés figyelmébe ajánlja ezt az ügyet Hodosi Jákó. NECROLOG. Az Urnák egy agg szolgája hunyta le örök álomra szemeit folyó évi augusztus 15-én. Nagyt. Dercsikai Erős Zsigmond ur, a tatai egyházmegyébe kebelezett nagy sápi egyház lelkésze, mondott búcsút örökre szeretett gyerme­keinek, unokáinak és őt tisztelő híveinek, életének 82-ik, lelkészkedésének 57-ik és n.-sápi papságának 49-ik évé­ben, egy hosszú életpályát futva meg és sokáig hordozva a Krisztus bár terhes, de gyönyörűséges igáját. Született 1814-ben Gyermelyen, hol atyja — szintén ily hosszú ideig, — lelkész volt. Tanulói pályáját a kocsi úgynevezett „latin iskolában“ kezdette, a honnét annak folytathatása végett Debreczenbe ment és subscribált. Ugyanitt végezte el a Thelogiát is, a mely után a nagy és fényes gyomai szent ekklézsia hívta meg őt „akademica promotió“-ra 1839-ben. Az itt töltőt három év után szüle­tési helyére vágyakozván, a dunántúli egyházkerületbe és ebben a tatavidéki egyházmegyébe kérelmezte bekeb­­lezését, 1842-től 1846-ig mint segédlelkész hidette az ur igéjét, a mely évben a kis-igmándi ref. egyház lelki pásztorává lett. Innét hívta meg őt a nagysápij gyülekezet papjául, a hol majdnem 50 évig, — halála napjáig, — munkálkodott az ur szőlőjében. Az 1852-ik évben megnősült, de csak 5 évig élt szeretett hitvesével, Sebestyén Erzsébettel, mert már az 1857-ik évben azt elvesztette. Három gyermeke közül is kettő elköltözött a holtak honába, csak a legfiatalabb

Next

/
Oldalképek
Tartalom