Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-09-06 / 36. szám
69 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 570 munkájában is részt akarok venni azon az egy módon, a mint tőlem telik; t. i. azzal, hogy az intéző körök figyelmét rá irányozom azokra, amik előttem nagyon fontosaknak látszanak. Arról, hogy ennek a most csak egyházmegyei leányinternátusnak önálló leánynevelő intézetté fejlesztése, addig pedig, mig ez megtörténhetnék, kerületi internátussá alakítása, s még a legnagyobb erőfeszítés árán is szélesebb alapokra fektetése a legsürgősebb teendőink közé tartozik, felesleges szószaporitás volna sokat beszélni; — hiszen elég hangosan beszélnek a tények és kiált a szükség. — Ebben mindnyájan egyetértünk, itt nincs eltérő vélemény. — Elég lesz hát, ha egyszerűen a kerületi gyűlés szives jó indulatába ajánlom dr. Horváth József urnák e lap f. é. 34 számában olvasható indítványát, s fölemelem gyönge szavamat, sürgetve a gyökeres intézkedést, vagy legalább a körülmények által megengedett legnagyobb mérvű segélyadást. Ha van pénzünk a nagylelkűségnek túlhajtott mértékben gyakorlására, akkor okvetetlenül lenni kell az egyházra nézve annyira életbevágó protestáns nőnevelés előmozdítására is. Mert első a közügy szüksége és csak azután következik a magánérdeknek kedvező kegyelet; — és akkor is csak addig, mig a különben is gyönge lábon álló pénztár mérőserpenyőjét a „teher" oldalára billenőssel nem fenyegeti. — A közvagyon nem a Csáky szalmája! Mivel azonban egyházunkra nézve nemcsak az a fontos érdek, hogy az ellenséges irányú apáczazárdák és a közönyösség felé hajló állami intézetek ellensúlyozására minél több valódi protestáns szellemű nőnöveldét alkossunk, hanem az is, hogy az igazi czélt tüzzük ki elébök s annak elérését kívánjuk meg tőlök : meg kell vizsgálnunk azt is, valyon helyes-e a pápai leányinternátus nevelési rendszere; megfelel-e annak iránya a mi szükségeinknek ; — czélszerü lesz-e tovább haladni az eddigi nyomon akkor is, ha azt kerületi internátussá, vagy éppen önálló leánynevelővé fejlesztjük ? Erősen hangsúlyozva, hogy mind az intézet élén álló vezérférfiak, mind a nevelőnők hivatottságának s ügybuz' góságának őszinte elismeréssel adózom, nyíltan ki kell mondanom, hogy egyben és másban az övéikétől nagyon eltérő nézetem van mind a czél, mind az annak elérésére szolgáló eszközök felől, s a felfogások különböző voltából kifolyólag súlyos kifogásaim vannak az internátus mostani iránya ellen. Mindig úgy gondolkoztam, hogy egy magyar kálvinista leánynevelő intézetnek az a feladata, hogy az öntudatos, erős protestáns érzület mellé alapos, de kizárólagosan magyar műveltséget oltson a gyermekek szivébe. Mert ha egyátalában vannak intézetek, a melyektől a kizárólag magyar műveltség ápolását, jobban mondva megteremtését várhatjuk, úgy bizonyára legelső sorban a református leánynöveldék azok. Itt szabadabban mozoghatunk, mint a középiskolákban, mert itt nem nyűgöz, vagy legalább sokkal kevésbé nyűgöz bennünket az állam. Az internátusok pedig, már annálfogva is, hogy minden pillanatot felhasználhatnak specziális czéljaik elérésére, szinte rá vannak teremtve, hogy a magyar műveltség megteremtését tűzzék ki magoknak specziális czélul. Fájdalommal látom, hogy a pápai egyházmegye leányinternátusa homlokegyenest ellenkező irányban halad! Mint az Értesítőből olvashatjuk: „Az idegen, német és franczia nyelvek elsajátítása a rendszeres oktatás folyamán tanultakon kívül főként gyakorlatilag történt. — Ehhez képest a házi rend úgy van megállapítva, hogy a tanuló órákon kívül a társalgási nyelv állandóan német s illetve franczia legyen. Az étkezésnél, a játéknál és a séta alkamával folytonosan német nyelven beszelnek a nevelőnőka növendékkel s követelik meg egyúttal, hogy úgy nevelőikkel, mint egymás között hasonlóan beszéljenek.“ Boldog Isten! Micsoda ei ő és időpazarlás ez, és mily óriási bűn a nemzet ellen! Hát arra van nekünk szükségünk, hogy a leányaink németül meg francziául gagyogjanak ? Évszázadok hosszú tapasztalata, nem volt elég annak megértésére, hogy éppen ez az idegen nyelveken való gagyogás volt a legnagyobb akadálya az önálló magyar nemzeti műveltség létrejöttének ? Vagy nem százszor jobban elérnők egy magyar kálvinista leánynevelőintézet valódi czélját, ha azokon a társalgási órákon, meg az étkezésnél p. o. a magyar történelem és irodalom nagy alakjait, a magyar költészet remekeit és a magyar prot. egyház dicső küzdelmeit vésnök bele minél mélyebben a növendékek szivébe, a helyett, hogy Göthe és Hugó Viktor nyelvével gyötörjük őket, amire legnagyobh részüknek úgy sem lesz szükség soha az életben ? Mert, hála Istennek ! annyira már vagyunk, hogy Magyarországon meglehet élni német nyelv nélkül is; a mi intézetünk növendékei pedig legnagyobb részben a középosztályhoz tartoznak, az egy-kót kivétel pedig nem gróf kisasszony, hanem jómódú földmives gyermeke. Egy sem látja azok közül soha Párist, sőt merem mondani, hogy Bécset sem.— Itt él, itt hal az egytől egyig; hát éljen és haljon mint egyházias érzésű, müveit magyarnő, ne pedig mint olyan felületes, látszólagos, zagyvalék műveltséggel teletömött Istentudja mi. Annak se tudok valami nagyon örülni, hogy - szintén az Értesítő tanúsága szerint, — 15 növendék közül 10 tanult zongorázni. Amilyen nagyra becsülöm a valódi művészeket, annyira irtózom a kontároktól; amilyen helyénvalónak tartom, hogy a magasabb társadalmi állású' nők állandóan foglalkozzanak a zenével, éppen olyan nevetséges nagyzási hóbort előttem az, hogy a középosztály leányai, akiknek később sem idejök, sem módjuk nem lesz annak művelésére, arra pazarolják különben is rö* videbbre szabott nevelési idejök egyrészét, hogy megtanulják jól-rosszul elkalimpálni a „Szűz imáját.“ A tapasztalás ezer példával mutatja, hogy azok a középosztályu nők, akiknek a kiházasitáskor zongorát vett az apjok egy pár fejős tehén helyett, a legrövidebb idő alatt beleunnak a muzsikálásba, s a zongora, haszontalan bútordarabbá, ára pedig kidobott pénzzé lesz. Elismerem, hogy a zene finomítja a kedélyt, nemesíti a szivet, de más oldalról a legkiválóbb ideggyógyászok azt állítják, hogy a korai (a 16-ik életév előtt való) mű
