Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-19 / 3. szám
35 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 36 ügyet szolgálnák. Hanem az a kérdés, megbirnák-e ezt a megterhelést ? Nem szabad felednünk, hogy ezen alapok nagy része le van kötve a mostani árvák és özvegyek számára. Még pedig oly mértékben, hogy ezeknek az osztalékán felyül levő kamat jövödelemből a tractusi gyámoldák nem igen tudnák befizetni a lelkészeknek az egyetemes intézetbe való belépési járulékát. A tőkét kellene megcsonkítani. S ha most ezek az intézetek fizetnek helyettünk, minden utánunk jövő új lelkész is joggal igénybe veheti és veszi is a gyámoldák pénztárát. S gondoljuk csak el, az egyetemes gyámintézetnél az alapfizetés a javadalom 10%-a, a partialis intézeteknél pedig rendszerint 50 frt. S ha az új lelkészek növelik is 50 írttal az alaptőkét — de az mégis minden új lelkész belépésével 100—150 írttal megapadni. Sőt minden változás esetén ez viselné a javadalom emelkedésével szükségessé vált belépési járulék pótlást. így azután a nagy gonddal é3 fáradsággal összerakott alaptőkék előbb-utóbb szétfoszlanának, megsemmisülnének. Az elődeinkjáltal alapított, általunk is gyarapitott tőkéket mi is köz vetlen utódaink, a későbbi lelkész nemzedék elől elköltenénk! Ha pedig akár az alapbefizetésünket, akár az évi járulékunkat fizetnék helyettünk a gyámoldák — de csak részben, t. i. a jövödelem fölösleg erejéig, az vajmi keveset segitene az egyes lelkészeken. Tegyük hozzá még, hogy ez esetekben, özvegyeink elvesztenék az osztalékhoz való jogosultságukat. Mert az lehetetlen, hogy életünkben mi, halálunk után pedig özvegyeink és árváink vegyék igénybe ugyan azt a pénztárt. — így ismét oly csekély előnyt nyújtanának e partialis intézeteink, hogy az uj lelkészek aligha ohajtanánák kötelékeibe felvétetni. így az idők folyamán ez esetben is gazdátlan vagyonná lennének. Én szeretném a már meglevő intézeteinket o gyászos sorstól megmenteni. Szeretném ezeket a tőkéket valami szép czélra felhasználni. Olyan czélra, a mely nemcsak szép, de hasznos is, áldásos is lenne. Alapítványokat csinálnék belőlük. Ösztöndijakat alkotnék belőlök lelkész fiuk és leányok számára. Még pályadíjakra is kerülne egyelőre, ha kevés is, a jövödelemből. Mely pályadijakat a lelkészértekezletek tűznék ki s a nyertes müveket a lelkészértekezleteken felolvasnák az illetők. Az egyetemes gyámoldának nem kellettek most a mi tőkéink, miért engednénk néki akkorát, a midőn már virágzó leszen? Vagy, a mi még rosszabb lenne, miért engednők meg szétmállani, ha már most is áldásosán folhasználliatnók. A lekötött tőkékből idővel mind több és több felszabadul, mignem az egészet erre a magasztos czélra fordíthatjuk. Az egyetemes intézet által ránk rakott terheket, habár különösen kezdetben súlyosak is, csak elhordozliatjuk valahogy. Attól sem kell tartanunk, hogy a lelkészek vonakodnak belépni az egyházmegyei gyámoldákba: mert ki fogná sajnálni azt az 50 irtot tudván, hogy nemcsak halála után, de már az ő életében is hasznát veheti a családja. így azután azok a tőkék, a miket elődeink és mi, az egyház szolgálatában szerzett filléreinkből kuporgattunk össze, áldással szállnának vissza az egyházra, mi reánk és utódainkra. Nagyban elősegítené a terv megvalósitása gyarló egyházi életünk felólénkitését. Egy szép vonással ékesitené közéletünknek már-már halványuló dicsőségét. a. s. Negátió-e a Protestantismus igazán?! Igen gyakori, csaknem mindennapinak mondható, számfeletti túlsúlyúkban s ősiségiikkel dicsekvő rom. kath^ testvéreink ajakáról hangoztatni szokott amaz állitás, hogy a protestismus nem egyébb mint merő negátió, pusztán elvetése, el nem fogadása, tagadása a rom. katholikus, tehát szerintük egyetemes, általános keresztyéuség elveinek, századok próbáját kiállott liitczikkeinek, tanainak ; hogy semmi pozitív tartalom, semmi kiemelkedő vezérfonal, sarkalatos alapelv nem rejlik a protestantismus tanításaiban, vallásos irányában, következőleg hogy az néni felel meg a vallás valódi fogalmának, értelmezésének, mert igazi megnyugovást, boldog érzületet az élet válságos perczeiben, sötét homályában, vezérlő, világitó fényt a hitnek lelkesítő erejét felébreszteni nem képes. Nem egyszer, mondhatom, a kétség, az aggódás, az elcsüggedés szelleme támadt fel keblem bensejében, hogyan s miként lehetne ez? Avagy annyi meg annyi milliók, közöttük az emberiség kiemelkedő lángoszlopaí a tudományukkal, bölcsességükkel ragyogó lángelmék egész serege, valóban csak egy tartalmatlan, üres, minden életteljes, boldogító érzületet kelteni képtelen vallás hívei lennének. Csalóka fényt, fel-fel villanó sugárt követnénk csupán, mely épen az élet legsötétebb perczeiben hagyná cserben az embert, a boldogság fénylő sugár-özöuében pedig nem látszanék, nyom nélkül enyésznék el ? S a dicső vértanuk elveszett ezrei, a hitnek mártírjai, ott a Piemonti hegyek közt a valdensek, Prága piaczán Húsz, Kappelnek elesett hőse Zwingli, a Szent Bertalan éj, Siciliai vecsernye, és a spanyol inquisitio tömegesen legyilkolt áldozatai, s még*
