Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-28 / 26. szám
403 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 404 mert maga is csupa életet tartalmazván, hasonlókép életet kelt másokban is. Megdönthetetlen paedagógiai axióma: életet vinni a tanításba. Ez az elv szászorosan jogosult annak a tárgynak előadásánál, a melynek czélja az önző, hiúságra hajló, gőgjében és kétségbeesésében a végletekig elragadható emberi lelket az értelmi s anyagi élet mindenféle viszonyai közt képessé tenni, hogy mindig hü maradjon Istenéhez, mint boldogsága kútfejéhez. Különösen kétszeresen kötelező ránk nézve oly tanitási eljárás a jelen korban, a midőn a tudományok soha sem várt vívmányai s ezeknek gyors közzétételei akaratlanul is bírálatra késztik az ifjú elmét is a hitigazságok fölött s ez által alkalmat nyernek az egyes hitelvek semmibe vételére, majd aztán magának a vallásnak kicsinylésére is. Én éppen ez utóbbi okból, de meg azért is, mert a hitbeli nevelést vagy eléggé nem támogatja a család, vagy igen gyakran ellenére tör: a középiskolai oktatásból nem hogy kizárom, hanem magasztos szerepéhez juttatom. Itt és csak is itt van a legfőbb alkalom hozzá szoktatni az ifjú elmét, hogy tudományos ismereteit miként kell a mindenható létére és akaratára vonatkoztatni; itt van a legkedvezőbb idő megtanítania fejledező lelket, hogy miként kell szivének minden érzületét, elméjének összes törekvését saját megzabol ázásával a boldogító hit korlátái közé elhelyezni.' Középiskolázásunk hitoktatás nélkül nem lenne egész,— olyan volna, mint az ember szív nélkül. Tanulnának a növendékek sokat s talán tudnának is sokat, de egyet — a lefőbbet — nem tudnának: hogy lehet minden körülmények között lelkünk boldogító nyugalmát megőriznünk ; hogyan kell mindenkor önzetlenül és nemesen ereznünk, gondolkodnunk és tenni akarnunk. De a jó középiskolai hitoktatás más körül forog, mint a jelenlegi. Most a hitelvek, az egyháztörténet, biblia s imádságok egyszeri betanultatásával és zsoltárok eléneklésével foglalkozik a vallásoktatás java részben, a fődolgot azonban, a valláserkölcsi érzet nevelését, árva gyermekként gondozza. Holott éppen erre kellene a fősulyt helyezni. Hisz az élete minden vallásnak, a praktikuma, az erkölcs. S az emberi lélek is ezen oldalról a legfogékonyabb a felsőbb lényre vonatkozó nézetek iránt. A gyermeki kedély pedig mohón szívja fel magába az ily irányú eszméket s elveket. Egy-egy erkölcsi példabeszéd vagy történet sokkal hatékonyabb rá nézve, mint száz más hitelvi és erkölcsi predikáczió. A bibliának is abban rejlik vonzó és a hitoktatásban legelőkelőbb szerepe, mert magvát az erkölcsi tények képezik. Ha tehát a vallásoktatás a középiskolákban méltó nívójára akar emelkedni, helyezkedjék annak tanítása az erkölcsi alapra. Az elvont és az értelem által föl nem fogható hitelvek helyébe tanítása körébe vonja a megkapó és szemléltető erkölcsi életet. Különösen az alsóbb osztályokban törekedjék erre, a mikor még az ifjú kebel megóva a romlottság csiráitól rendkívül fogékony erkölcsi tények iránt, a mikor minden ily jellegű előadás egy törhetlen kövét képezi a majdan szilárdon fölépült hitbeli meggyőződésének. Ebben a korban kell megtölteni a nemes érzületek hajlamával a szivet, hogy az aztán saját erejénél fogva is biztosan fel tudjon emelkedni az Istenség fogalmához és ott a magasban tántoritlanul bírjon mindvégig megmaradni. Saját tapasztalatomból is tudom, hogy mily érdeklődés kiséri a tanulók részéről az ily hittani előadást. De nem csak egyesek tapasztalata, hanem a józan paedagógiai elv is azt kívánja, hogy bármely tantárgynál először is jó alapot kell teremtenünk a növendékben s csak azután tovább építeni rá az elmét már nagyobb mértékben foglalkoztató ismereteket. A vallástanban az alaptanitás egyedül fontos tényezői az erkölcsi motívumok. Ha ezek áthatották a növendék lelkét, akkor a hit elméleti része megtalálja rajtok biztos nyugovó pontját. De ha ezek kellő érvényt nem nyertek a tanításban, minden további képzés ingadozó s hamar roskadozó fundamentom áldozata lesz. A középiskolák vallástanitása tehát mindaddig, a mig legalább az alsó 4 osztályban az erkölcsi oktatás-növelésnek nem adja meg az illető első és legfőbb jogot a többi hittani anyag előtt, — nem lesz intensiv, mely tanításban pedig intensivitás nincs, ott a sok hiány és fogyatékosság fölötti panasz nem szűnik meg soha. Azonban nem csupán a tananyag kellő megválasztásától, hanem a tanítás módszerétől is függ a jó eredmény. A tanítás módszere pedig magában involválja a hitoktatók intensivebb kiképeztetését is. A jelen vallásoktatás nem kis hibája, hogy a középiskolai hittanárok legnagyobb része nem készül szakszerűen e pályára. Elvégzik a theolo-
