Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-14 / 24. szám
377 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 378 írattak. Egyik helyen a protestánsokat úgy tünteti fel, mint a császár elleneit, utánna következő lapon pedig már, az igazság lelkének ellenállhatatlau ereje követeli az akaratlanul elejtett őszinte vallomást, midőn azt Írja: „A múlt század utolsó tizedei hazánk történetének egyik legmozgalmasabb és legszomorubb időszakát képezik. Á bécsi udvarnak az ország egyházi és politikai újjászervezésére czélzó törekvéseit Erdély, Francziaország és a török segítségével ügyekeztek a hazafiak (persze itt már Ők is azok?) meghiúsítani és az ország részére a békés haladás lehetőségét, a mozgalmas fejlődés feltételeit és előnyeit biztosítani.“ Továbbá szemenszedett példákat erőszakol a protestánsoknak a katholikusok elleni kegyetlenségeiből, melyekkel szemben pedig mi és mindenki azt tudjuk, hogy a katholikusok kezdették, folytattták és fejezték is be e bűnös és átkos üldözést. Ha valaki ellenállt a protestánsok közül az igazságot és a szabadságot sértő kívánalomnak, az öntelt római kath. gőg, zsarnokság és rajongó vakhitüség — persze ! — kegyetlenségnek tartja még az önvédelmet és a megtorló viszonosságot is. Mert — tisztelet a kivételnek — ha reá ül, szives olvasó, egy római pap, a te kabátod egyik szárnyára, és te felakarsz kelni helyedről, míg az rajta ül ... ha megbántani nem akarod őt, ma se merj szólni, hogy keljen fel kabátodról, mert te el akarsz menni, hanem fogjad zsebkésedet és vágd le inkább kabátodnak alatta lévő részét, és úgy távozzál dolgod követésére ! . . . különben felszólalásod által protestáns, goromba, neveletlen, ... és kegyetlen leszesz a főtisztelendő úr előtt. Dr. Walter füzete, mind a VIII. fejezet folyamán, czimével és tartalmával általában rosszhiszemű elfogultsággal van Írva. Az irigység, gyűlölet simán, de annál epésebben foly a különben gyakorlott iró tollából ellenünk. Dicsőíti a gonoszokat, üldözi az igazakat. Úgy mutatta be magát szerző a felvilágosult társadalom előtt, mint a ki vagy személyi érdek által vezettetve, jövő több kilátásból rajzol — a meg nem sértendő gyengéd s szenvedő főpapoknak és a néppártnak kedvéért — ily történeti képeket, vagy pedig megelégszik szenvedélyében előkapott és az eredetitől már is rósz akaratulag eltérített alaprajzok aesthetika nélküli másolásával; felújítani akarván tán azt a kort, melyet torz alakban rajzolt, és talán ezt is tisztelendő szt. kép gyanánt!? Bármely szempontból tekintve munkáját, vele közelismerést és tiszteletet nem szerzett. Úgy látszik, hogy Borsos István pápai ref. főgymn. tanár „A gályarabok története“ czimü népies kiadványának kontrája akarna lenni e népámitó rendszertelen iromány! A mind egyformán hamis és rágalmazó idézetei közül, felvételre, még csak egy-két példányt sem tudtam kiválasztani általános és különben is hosszú ismertetésembe, mert akkor idéznem kellene a körmönfont lefogásokat és a protestánsok szájába adott elferdített nyilatkozatokat is mind. A történeti hűségnek arczulcsapása bebizonyítására és az egyoldalúság kitüntetésére pedig álljon itt a szerző utószavaiból a következő : „A XVII. század utolsó évtizedei alatt a katholikusok súlyos önvédelmi harczot voltak kénytelenek a protestánsok ellen folytatni. Az a folytonos zaklatás, üldöztetés, melyet a katolikusoknak türniök kellett, erős ellenhatást szült. Megelégelték azon önkénykedést, melylyel a protestánsok őket minden térről visszaszorítani, birtokaikban háborgatni, jogaikat csorbítani, szabadabb mozgásukat gátolni, vallási és társadalmi tevékenységüket bénítani törekedtek. Nyíltan hirdették a protestánsok országszerte: „Restituantur privilegia, bona immobillá et templa Lutheranis et Calvinistis in tota Hungária.“ Czéljaikat nem érték el — mondja tovább az iró —, de elérték azt, hogy évtizedekre megzavarták az ország békéjét, nyugalmát, és lehetetlenné tették anyagi és szellemi fejlődését. Bécs felszabadulása azonban és a következő évek dicső fegyvertényei, nemcsak politikai képét alkották át hazánknak, hanem megszüntették a katholikusok szenvedéseit, lealázását is és lehetővé tették azon vérző sebek orvoslását, a melyeket a protestantizmus túlkapásai, a magyar kath. egyház testén ütöttek. A korszak tehát szomorú, de tanuságos.“ S a tanúság szerinte az, hogy „a kath. egyház tanainak győzelméről a legválságosabb körülmények között sem szabad lemondani.“ A helybeli lapok közül egyik téves korrajznak és nem ajánlhatónak minősíti e kiadványt, a másik elismerésre méltónak tartja, a harmadik, a klérikális lap pedig— természetesen — a szerzőt megdicséri, művét kiemeli, mint „az eddigiek folytatását“ és a rajzolt képeket ma is élőknek tartja. Óh! te szegény szenvedő i?) római egyház! de szereted ámítani önmagadat is! Esztergom. Gartsik N. Sallay István? ev. ref. h.-lelkész. Egyházi beszéd. A magyarok bálványimádók sohasem voltak; egy istenben hittek; mégis alig egy rövid század múlva, hogy az új hazát elfoglalták, felvették a keresztyén vallást, mint a melynek isteni tudománya végetlen magasságban áll más vallások felett s átalakító befolyást gyakorol úgy a szellemi, mint az erkölcsi életre. Midőn pedig a reformáczió bontogatni kezdé a különbféle vallási czeremoniákkal megkötözött lélek szárnyait s megtisztítá a kér. vallást az idők folytán hozzá tapadt emberi találmányoktól, a nemzet tömegesen csatlakozott az új tan zászlaja alá. A történelem múzsája ekkor irta hazánk történelmének legsötétebb lapjait. Idegentől segítve honfi döfött tőrt a honfi kebelébe s a legnemesebb hazafiak vére öntözé e honnak földjét s ki lett adva a jelszó: Magyarországot először koldussá, azután katholikussá, végül németté kell tenni! Koldussá, koldussá tették, de hogy németté nem tudták tenni, hogy még ma is őseink szép nyelvén zeng ajkainkon a millenniumi öröm- és hálaének, ezt nagy részben annak köszönhetjük, hogy nem tudták katholikussá
