Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-14 / 24. szám
379 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 380 tenni. — És éppen abban áll a reformáczión&k nemzetünk történelmében egyik nagyjelentőségű hivatása, hogy megtartotta a magyart magyarnak. S miután a mi volt, ezután is lészen, a jövőben a Protestantismus leend, s már — fájdalom — a jelek mutatják is, hogy az leend a magyarságnak védbástyája. — Mikor tehát egyházunk hitelveihez, alkotmányához szilárdén ragaszkodunk, ugyanakkor a magyarságnak teszünk drága, megbecsülhetetlen szolgálatot! Ez a harmadik tanulság, mit múltúnkból magunknak levonhatunk. Még egy nagyszerű jellemvonását akarom felemlíteni nemzetünknek, mely az ezer év történetén, jó és balsorsban, fénylő vonalként húzódik végig. Ez a nagyszerű jellemvonás, — a hazaszeretet! Van-e ajk, mely szavakkal ki tudná fejezni, — toll, mely le tudná Írni, hogy mi az ?!! . . . Beékelve idegen nemzetek közé, mint zajgó tenger hullámai közé a kis sziget, egyedül állva rokon és barát nélkül, úgy hogy a költő méltán elmondhatá: „A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze, • Itt élned, halnod kell,“ sőt sokszor szembeszállva küzdve a félvilág bősz harag, jával, — mi tarthatá fenn, mint Isten után, hazájának oda adó, lángoló szent szerelme ?! Ez volt szenvedései közt a gyógyír sebére; csüggedései közt sarkantyúja; küzdelmeiben erősítője ; örömeinek édesítője; ez volt az a szent, elidegeníthetetlen tulajdon, melyet az apa fiának, a fiú az unokának, egyik nemzedék a másiknak hagyott örökségül! Őrizzük meg mi is keresztyének! tisztán, sértetlenül ezt a szent örökséget, hogy ha majd az új ezredévben jönni fognak, mert jönni fognak — mert a mi volt ezután is lészen — ha jönni fognak ránk súlyos, nehéz megpróbáltatások, ebből merítsünk erőt, bátorságot, lelkesedést! Ez a negyedik és végső tanulság, melyet nemzetünk múltjából, e nagy napon, felemlíteni szükségesnek láttam. A múltban tehát egyetértés, tudomány, tiszta erkölcs, józan vallásosság és hazaszeretet voltak őseink honszerző, szervező és fentartó munkáikban kiapadhatatlan erőforrásaik ; mi is csak úgy várhatunk egy szép, boldog jövőt, ha múltúnkból tanulságot véve — „mert a melyek megirattak, a mi tanúságunkra írattak 7neg (Róm. 15 : 4.), eme nemes tulajdonokat sajátunkká tesszük és híven megőrizzük. III. Hogy [hazánk ezeréves fenállásának emlékére hozzánk méltóan szentelhessünk öröm- és hálaünnepet, szükség végül, hogy az Istenben bízzunk rendületlenül. Kétségen kívül, volt és van sok nemes tulajdonsága e nemzetnek; de azért aligha gázoltunk volna át egy ezredév vérzívatarain, ha az erős Istenség, a népek Istene nem óvta, védte, vezérelte volna e népet. „Nézzetek belé a történet könyvébe. Mindenütt meglátni vezérnyomdokát. Mint a folyó vizen által a nap képe, Áthúzódik rajta arany hid gyanánt.“ Hát nem az ő lelke járt-e fényes felhő és tüzoszlop gyanánt Árpád népe előtt honkereső útjában? Hát kinek lelke ihlette meg hazánk első királyát, Szt. Istvánt, hogy az áldást és üdvöt adó é< fenmaradást biztositó keresztyénség kebelébe vezesse népét? Hát ki nem engedte elcsüggedni hazánk „második megalapítóját“ IV. Bélát, hogy a pusztává lett ország romjai felett gazdag gyümölcsözést ígérő szebb jövőnek magvát hintse el? Hát ki őrködött a magyar felett, midőn testvér kezében testvér ellen villogott a kard, hogy a kihulló vér ne pusztítsa el, hanem megtermékenyítse a földet, melyből a honfiúi erények legszebb virágai nőttek? Hát ki lelkesítette hazánk fénylő csillagait, hogy ennek a névnek, a magyar névnek, hirt, dicsőséget, tiszteletet szerezzenek ? S midőn „Megbünhödte mér e nép A múltat s jövendó't,“ Ki nyújtott feléje védőkart Tengerén kínjának?“ Ki adta e hazának bölcsét, ki fordította e nemzethez bájos királynénknak s ez által felséges királyunknak jó szivét, hogy nemzet és király közös akarattal tegyék le egy új ezred jövőjének alapkövét? Sőt kinek áldó kezei vannak kiterjesztve e pillanatokban is e hon felett, midőn király, nemzet s az egész müveit világ közös örömben ünnepli e vitéz nép ezeréves fenállásának emléknapját? Oh, ki volna ez más, mint a mi szerető jó Atyánk, nemzetünknek Istene, kinek atyai szive gyönyörködik hű népének örömében, boldogságában ? ! Teljék meg hát szivünk a legforróbb hálával ő szent Felsége iránt, s ajkainkon ne némuljon el az ő dicsérete soha !!! De ha múltúnk ennyire tanúskodik Isten áldó szeretetéről és atyai őrködéséről: a jövőben is 0 legyen a mi reménységünk sziklaszála! 0 legyen a mi őrző pásztorunk ! Mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk ?! Ha a szerencse napja mosolyog hazánk egén, fel ne fuvalkodjunk, mondván: „Kicsoda az Ur, hogy engedjek neki“ (II. Moz. 5:2); sőt inkább alázzuk meg magunkat, hálatelt szívvel fogadván el atyai kezeiből az áldást. Ha pedig a balsors villáma csapással sújt le ránk és a végenyészet örvénye tátong felénk: akkor se essünk kétségbe! Bízzunk Benne rendületlenül! Elhozza számunkra a szabadulás óráját! „A kik bíznak az Ur Istenben Nagy hiedelemmel, Azok nem vesznek el, Semmi némü veszedelemben; Mint a Sión hegye megállnak, Nem ingadoznak.“ (CXXV zs.) így kell nekünk hazánk ezeréves fenállásának emlékére hála- és örömünnepet szentelnünk; ilyen érzelmekkel kell az új ezredév bizonytalan napjaival szembe mennünk! És reményünk lehet, hogy a késő unokák majd egy második ezredév emlékére fognak ünnepet szentelni. Mert a
