Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-12 / 2. szám

"23

DUÁNNTŰLI PROTESTÁNS LAP

24

ton hol az egyik, hol a másik van túlságban. Vannak foglalkozásnemek, melyek csaknem kizárólag a testi, gépies munkára vannak utalva, de vannak olyanok is, a melyekben egészen háttérbe szorul a gépies munka. Arról lehet ugyan panaszkodni, hogy ez igy van; de a munkafelosztás annyira czélszerünek, üdvösnek, hasznosnak bizonyult, a termelés külterjességét és könnyűségét annyira fokozta, hogy annak korlátozására vagy épen megszüntetésére gondolni sem lehet. Megvan annak alapja a természeti arravalóságban is, minthogy az embereknek is különbözők hajlamaik, s abban a foglalkozásnemben érezheti igazán jól magát, a melyhez különös adománya van. Minden tisztességes munkának egyforma erkölcsi értéke van.

A keresztyénség kétségtelen hatásának kell tulajdonítanunk, hogy a kézimunkának megszerezte az őt megillető elismerés tisztességét, azt mintegy megnemesitette. A régi világ népeinél p. o. a görögöknél, rómaiaknál, a testi munkát lealázónak tekintették. Sem Athénben, sem Rómában szabad embert műhelyben találni nem lehetett. Minden physikai munkát rabszolgákkal végeztettek.

A szabad polgár kizárólag örömeinek, a különböző nyilvános játékoknak és a politikának élt s ezen még oly nagy és nemesen gondolkodó lelkek sem ütköztek meg, mint Plátó és Aristoteles. A rabszolgaságot egészen jogosultnak tekintették azon általuk kieszelt theoriárnál fogva, hogy teljesen emberek csak a görögök ; a barbároknak a természet sokkal kevesebb észt adott, ezért csak teherhordók és nieste] emberekül használhatók. S a mi még csudálatosabb, hogy honfitársaik rettenetes tunyaságába oly könnyen belenyugodtak, minek csakhamar az lett a következménve, hogv a megvetett rabszolgák henye gazdáikat nemcsak mindenféle technikai készségben, hanem a lelki műveltségben is messze felyülmulták s végre a barbárok lettek a henyeség és ezzel együtt járó bűnök miatt elkorcsosult légi világnak és művelődési kincseinek örököseivé.

A református egyház szenvedése Francziaországban és Németalföldön a 16. században.

II. Németalföldem.

A római egyház ezen állapotának tekintendő természetes következményeként az a lelkesült fogadtatás, melyben a reformált tan hirdetői — kiket prédikátoroknak neveztek — részesültek, a midőn Francziaországból átjőve hirdették az új tant úgy a magán házakban, melyeket kezükben bibliával kerestek fel, mint a néptömeg előtt, mely sokszor 8000 emberből állva vette körül őket. ha köbrakásokon, épületromokon és Halmok lejtőin a szabadban, hirdették Istennek igéjét, nem rettenve vissza az az üldözés semmiféle veszélyétől, nem attól sem, hogy a vértörvényszék poroszlói összejöveteleikbe törtek, hogy a tömlöczbe hurczolják őket. A nép auná/ örömestebb ■csatlakozott az új tan hirdetőihez, mivel ezek hivatalukban való hűség és kifogástalan erkölcsi magaviseietük

által messze kitűntek a kötelességeiről megfeledkezett, élvezetekbe merült római papság felett. Egy azon korban élt református lelkész annyira kitűnt szellemi s erkölcsi főlénye által, hogy már mint 20 éves ifjú nagyon előkelő állomásra nyert meghívást. A nép szent lelkesedéssel énekelte a reformátusok zsoltárait, a mozgalom feltartóztathatlanul terjedt az országban tovább. Nem használt az inquisitio semmiféle kegyetlenkedése, noha lépést iparkodott tartani a mozgalom terjedésével, nem még V. Károly edictuma sem. Az eretnekek elleni rendszabályokkal t. i. épugy segítségére voltak az inquisitionak a hatalom birtokosai Németalföldön, mint Spanyolországban, mely rendszabályok közül különösen részletes és túlszigoru volt az, a melyet V. Károly 1546-ban adott ki. Szolgálatukba szegődtették a gonosz emberi szenvedélyek legveszedelmesebbikét, a telhetetlen hírvágyat, az eretnekek kinyomozásánál való segédkezésben az által, hogy a följelentőnek jutalmul adták a följelentett egyén elkobzott vagyonának felét. A pénzsovár eretnekgyülőiét valóságos hajtóvadászatot tartott a szegény reformátusok ellen.

Az áldozatok száma már Y. Károly alatt is igen jelentékeny volt, de hihetetlenül falszaporodott a midőu lemondása után fia II. Fülöp lépett a trónra. Ennek s hóhérszolgájának Albauak még a fanatikus Y. Károly is, a kiről tudvalevő, hogy még halálos ágyán is bánta, hogy Luthernek adott szavát megtartotta, a helyett hogy mint eretneket megégettette volna, a háta mögé állva biztatta fiát Fülöpöt, hogy az inquisitio szent munkáját folytassa. A biztatás nem is maradt eredmény nélkül, mert 6 év alatt (L567—1573) Alba s a hírhedt brüsseli vértörvényszék nem kevesebb, mint 18000 embert szolgáltatott a hóhér kezébe nagyobb dicsőségére Istennek s távoztakor mégis sajnálkozott ez a dühöngő őrült, hogy nem több eretneket végeztetett ki, mert mind azok, kiket kivégeztetett, lázadók voltak Isten és a király ellen; egy csepp ártatlan vért sem ontott ki, azok sorsukat mind megérdemelték, lelkiismerete nem vádolja semmivel! így be szélt az ember, ki halálos bűnnek tartotta, ha valaki pénteken húst evett; hitéért kivégeztetui több ezer embertársát érdemszerző cselekedetnek tartotta, mert hát a spanyol-római igaz hitiiség katechízmusából merítette vallásos érzületét. Spanyolország első inquisitoráról, ki szintén 10000 embertársátjuttatta máglyahalálrahitiikért, szintén ilyen nyilatkozatot, efféle erkölcsi zavart és vadságot jegyzett fel a történelem.

Midőn Álba Németalföldén megjelent, hogy durva spanyol zsoldos hadával azt eltiporja s rabigába döntse., a fegyveres ellentállás az országban már mindenütt szervezve volt, mivel II. Fülöp trónra lépése után az inquisitio oly kegyetlenségeket követett el, hogy azokat tovább tűrni már nem lehetett. „Inkább pusztuljon el 10000 ember, mintsem alább hagyjon az eretueküldözéssel,,, mondá a szívtelen zsarnok Egmont grófnak, Németalföld egyik bajnokának, ki ezért a vérpadra került, midőn ez egy madridi személyes találkozás alkalmával az inquisitio korlátozására kérte. Mit is lehetett várni attól, aki a Valladolidban tiszteletére rendezett eretnekégetésnél az or-