Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-19 / 16. szám
243 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 244 lelkünk magasra törő vágyait, szivünk édes ábrándképeit elsöpri az élet kíméletlen, zordon szele; elveszünk a míndennapiság, a hétköznapiság porában. — Kiemelkedni, előre törni nem bírunk a többiekkel s lassanlassan érzelmeink tüze elhamvad, kialszik, lelkesedésünk lángheve kihűl s a helyett hogy a magasztos jelvényt előre vinnénk, azt fenueu lobogtatnék: megyünk, rohanunk a nagy tömeggel, azok sorában mi is vezérek helyett egyszerű közkatonák gyanánt! Elvon bennünket a világ, lekötnek az anyagiság gondjai, a földi javak szerelme erőt vesz lelkünk magasra törő szárnyalásán, gondolkodásmódunk, eszmekörünk szárazabb, prozaiabb, ridegebb leszen. S mig az előtt édes örömmel jártunk a rét virági közt, s lelkünk felszálló sóhaja egyesült azok illatával és a ragyogó harmat terhe alatt meghajló buzakalászok hullámzó tengerében Istenünk jóságát, véghetetlen hatalmát csodáltuk : sivár lelkünk, hogy prózai hasonlattal éljek, ma már a virágos rét tarka szőnyegeinek vastagabb vagy vékonyabb rendelt előbb mérlegeli, s a sárguló kalászok piros gabna szemeit a tőzsde árhullámzásainak változó mérlegén értékeli! Ha legalább valami eredményre, kézzel fogható, szemmel látható tanulságra hivatkozhatnánk ? A tudomány, a felvilágosodás buzgó liarczosai büszkén, jogos önérzettel mutathatnak az emberi művelődés lépten nyonyomon jelentkező fejlődésére, a szemeink elé táruló haladásra. Az ipar, a kereskedelem, közlekedés, s a művészetek különböző ágainak, vagy a természeti erők elrejtett törvényeinek hű munkásai, búvárai jeleket mutatnak nekünk, melyek csodával határosak bár, de mégis a hű, a kitartó munkálkodás, a lázas tevékenység munkálkodásának eredményei, szülöttei, s ma már az egyetemes háztartásnak nélkülözhetlen és jótékony segédeszközei, alkatrészei ! S ezekkel szemben mit tudunk felmutatni mi ? Kiknek működésünk nem az utolsó századok rohamos fejlődéséhez fűződik, hanem századok, csaknem két ezer év óta folytonos és soha nem szűnő! Valóban sokszor a kétség, a csüggedés és a hivatásomhoz ragaszkodás bátorító, felemelő érzelmei között hányszor irigylem a különböző pályák, élethivatások embereit, a kik mind annyi kiszabott, megjelelt munkakörükben eredményeket, tényeket mutathatnak fel s büszkén mutathatnak az általuk létesített intézmények egész lánczolatára! Az orvos ha sorra látogatja betegeit, s az egyiket meggyógyítja orvosságával, másiknak erejét- önbizalmát adja vissza megnyugtató vigasztaló szavaival, vagy ha már életet nem adhat, enyhíti a haldoklónak lázas küzdelmeit; az igazság védője, s az igazság kiszolgáltatója ha napi hivatalos fuuctiója közben betöltötte a törvény szellemét, rendelkezéseit és segítette érvényesülni az igazat, eltiporni a gonoszt; a mérnök ki odahaza Íróasztalánál készíti alapterveit, s zúgó folyamok hablyait áthidalja geníalis alkotásával; a tanító, a tanár mind-mind nyugodtan hajthatják estve fejőket álomra, hiszen kötelességüknek eleget tettek, s munkájuk eredménj^e szemmel látható, kézzel fogható, mert mindennap egy-egy homokszemet vittek az emberiség egyetemes jóllétének, boldogságának nagy épületéhez! És mi? Hirdetjük az igét, mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben, kötelességünket egyikünk jobban, másikunk gyengébben, de még is elvégezzük, s az eredmény? Az a legtöbbször, hogy szavunkat nem követi, intelmeinket meg nem hallja senki. Nemcsak, hanem egyre panaszolkodunk az emberiség hidegsége, vallástalansága miatt, s a közönyösség, az indiferentismus, sőt itt ott az erkölcstelenség egyre terjed közöttünk! Valóban leverő, sokszor elszomorító kötelesség: küzdeni eredmény nélkül, eleget tenni akarva bár az önfeláldozásig a siker, az aratásnak minden reménye nélkül! Szakadatlan harcz, soha nem szűnő küzdelem a mi hivatásunk : harcz mindaz ellen, a mi az emberi méltóság ellen való, a mi lealázza, megbecsteleniti bennünk az Isteni képmást, a magasra küzdött lelket s ebben a küzdelemben szemmel láthatólag mi vagyunk a vesztes felek. A szennyes ár nemhogy apadóban volna, hanem folyton nagyobb, nagyobb hullámokat hányva tör elő: az érzékiség csábitó elvei, a testiség vakító szenvedélyei, a közöny, a hitetlenség, s a bűnök ezer rafinériával kigondolt nemei kígyó nyelvével sziszegnek ellenünk! De érzem, hogy sötét kedély hangulat vett rajtam erőt, rengeteg erdőben homályos labirintban járok, csak az útnak fáradalmait, a meredek sziklákat, a lábaimat vérező töviseket, a sűrűség vérengző állatait, a labirint ut vesztő tömkelegét láttam, itt-ott pedig egy-egy nyíló virág, vidáman éneklő madárkák serege, s a messze fénylő, átszürődő világ is látszik! Feltűnik előttem a mesterek mesterének, a próféták prófétájának, töviskoszoruval köritett isteni alakja, mily vérző lehetett kebele, mily emésztő gyötrődések, tépő aggodalmak kínozhatták érzékeny lelkületűt látva az eredményt, mely nem állott arányban önfeláldozó készségével, szeretetből áradozó Önzetlenségével. Hányszor tört ki a panasz ajakán, hányszor adott keserű szavakban kifejezést a hidegség, a gyűlő et felett, melylyel untalan találkozott. Három évi önfeláldozó küzdelem után is ott az Ítélő biró előtt nem volt, a ki bizonyságot tegyen mellette. Sőt elárulják megtagadják őt, s ott a keresztfa kínai között is nem volt követők zokogó serege, nem kisirt és bánatos tömeg; a haldokló szemek búcsú sugára csak a megtört szivü édes anya, s az egyetlen tanítvány fájdalomtól halavány arczulatán pihenhetett meg! De szavai, ajkának fenkölt beszéde a világba hatoltak el széjjel. Elvitte azokat a szellő, zúgó viharok röpítették szárnyain, egybeolvadtak patak csergedezésével, tengerek hullámainak mormolásával! Az elhintett, a vérrel öntözött mag kihajtott, sarjadzani kezdett, ágai beölelik a földnek ismeretlen határát, gyökereit megnem szaggathatja, ki nem tépheti semmi sem! Előttem vannak a szabadság elvérzett bajnokai, kik küzdöttek, éltöket adák egy eszméért, egy ábránd képért s nem láthaták elveik győzedelmét. De szétszórt hamvaik, rajongó lelkesedésük felébresztik a figyelmet, a kicsavart
