Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-10 / 10. szám
151 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 152 mánvt, melyet ősapáik is gyakoroltak, és a mely gyakorlat elöltök sem ismeretlen már. Szóval: az előkelő protestáns atyafiakkal szemben teljes joggal hiszem, — az ellenkező feltevés szinte sértés volna, — hogy a polgári házasság érvényesülésével a prot. papság anyagi rövidi tést nem szenved. Hasonló felfogásom van az u. n. középosztály felől is. Méltatlan eljárás volna e hatalmas, nagy erkölcsi súllyal biró, s tagjaiban a protestáns egyháznak annyi derék, áldozatokra mindig kész védőket adott társadalmi osztályról feltennünk azt, hogy midőn vallásukért minden erkölcsi és anyagi áldozatokra rn ndig készek, hogy éppen az egyház szolgáitól megtagadják és éppen akkor tagadják meg az anyagi jutalmat, mikor az az áldozat vagy jutalom adás reájuk nézve is legkedvesebb és legkönynyebb. S hogy nem leszünk másképen az alsóbb osztálylyal sem, a kikhez én a jó földmives népet és iparosainkat számítom: ez is erős meggyőződésem. Hiszen ennek az osztálynak tagjai, — mert hála Isten, van immár ennek az osztálynak is annyi iskolázottsága és illemtudása, hogy érzékkel bir a kötelesség teljesitése közben is arra, hogy finom és előzékeny legyen, — el sem engedné, vagy legnagyobb részben el som fogadná, hogy papja oktató szavaiért s áldó imájáért meg ne adja azt, a mit az ő apja is egybekelése napján a papnak adott. Náluk, hihetőleg teljesülni fog amaz ismeretes ó-testamentomi példabeszéd: a mit megszoktunk, attól nehezen válunk meg. (Péld. 22: 6.) Számításba kell azouban vennünk a vegyes vallásu házasokat, — a vallás dolgai iránt lágymelegeket és a vagyontalan proletár osztályt is. A vegyes házasságoknál minden bizonnyal nagy pastoralis munka várakozik a lelkészekre. Már az, hogy a törvény maga adja meg a jogot, hogy a házasfelek kölcsönös megállapodás szerint intézkedhetnek leendő gyermekeik vallásáról, — szinte reá mutat a házastársak előtt arra, hogy a vallásos hit és meggyőződés nem köti le őket semmiféle czeremóniához, sőt épen attól emanczípálja őket. 8 tekintettel arra, — bármi nag}^ respectussal viseltessünk is a vegyes házasságok iránt, de tény, a mit Írunk, — hogy a vegyes házasságra lépettek egyike nagyon is felvilágosult szokott lenni arra, hogy vallásával vagy annak szertartásaival szemben túlbuzgó ne legyen: könnyen megeshetnék, hogyha az egyház áldásra hivó szava mellé még anyagi követeléseket is kapcsolunk, elmarad az áldás kérése is. Hát a teljes közönnyel lévők felől mit mondjunk? Hogy sokan vannak ilyenek, mindannyian elhisszük. Hogy ezek, különösen ha nem grata persona az a lelkész kihez esetleg fordulni kell; a kivel talán a társadalmi érintkezésben rokonszenv hijján meghidegül még a szükséges bizalom is; vagy a hol éppen czéltáblává teszi egy egy bonvivánt a papot, s a „szent atya“ titulus inkább élez számba megy, nem pedig kegyeletes megnevezés az: no, hogy ily eseteknél legkönnyebben megesik, hogy pénzt nem költenek az áldásra, — nem vonhatnánk kétségbe. Lesz ugyan lefegyverző segítség is, mely a közöny emberét behozza a templomi áldásra, például: a családi pressio, — az ünnepségek külső formája, — a nászmenet felvonulása (s in parenthesi mondva: a toilette bemuttása,j de azt hiszem, az ilyen lefegyverzésből erkölcsi hasznot mit sem látunk. Hogy a vagyontalan proletárizmust hozzam fel végül, — erre már csakugyan minden ellenvélemény aggodalma nélkül, szinte döntvényként merem kimondani, hogy a stóla kérdése fel sem vethető . ,........... Összevetve immár mindazt, melyre ki terjeszkedni bátor voltam, —t- mivel az áldás fogalma teljes határozottsággal kizárja a kötelező dijjazást-, s mivel a jövőbeli házasságoknál a mi munkánk többé nem a megkötés, hanem a könyörgés lesz; de mert tiszteletdijjaink — melyekre az alkalmi, ünnepi agenda után reftectálhatunk, — a vallásos dolgok iránt közönyösek s a szegényeket és proletárokat kivéve, — legalább nagy részben úgy sem lehetnek veszélyeztetve: az én véleményem oda coucludál, hogy a protestáns egyháznak elvi szempontból törölnie kell az eddig érvényes kötelező stólát. Mivel pedig a magyar példabeszéd szerint száz szónak is egy a vége: gondoljunk már egyszer valahára a protestáns papság tekintélyének és állásának megfelelő fizetések rendezésére. A többi magától jön. Ha tud élni s szabadon mozogni a protestáns pap: hát — én esküszöm rá, — hogy fog evangelisálni is. A ki pedig még sem evangelizálua? hát azt — kilökjük az apostolok közül. Barakonyi Kristóf. egyh. kér. képviselő. „Egy kérdés“-re és „Válasz“-hoz. Mészáros -János füzes-gyarmati lelkész kérdését a lelkészeket általánosan érdeklő egyházjogi esetnek tekintvén, legyen szabad ahhoz nekem is hozzá szólanom. Ha igaz az a „köztudomású dologi, hogy Jankovics Juliannának Berecz Istvántól házasság törésből származó — és igy nem is törvényesíthető — leánya törvénytelen, akkor a hibás anyakönyvi bejegyzésért a keresztelő lelkész vonható felelősségre, hogy a leány keresztelésekor miért nem követelte be a szülék esketési bizonyítványát, mert nem a bába bemondása, hanem az esketési bizonyítvány alapján Írandó be az általunk nem ismert, nem a mi egyházközségünkben esküdött szülék gyermekének törvényes avagy törvénytelensége. Ha ez a mulasztás és az ebből származó hibás anyakönyvi bejegyzés megtörtént, akkor ezt a leány férjhezmenetele, illetve megesketése előtt kell miniszteri engedélylyel kiigazittatni. Mert szerintem Berecz Mária néven — a lelkész tudtával — nem teheti le az esküt Jankovics Mária. Hasonló esetben az a „köztudomású dolog“ ha esketés előtt nekem — mint esketésre illetékes vagy felkért lelkésznek — szintéu tudomásomra jön, akkor a leány keresztlevele mellett bekérem szüleinek esketési bizonyítványát is és ha magam is meggyőződtem a^j leány tör
