Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-17 / 7. szám

99

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

100

Mindezekre nézve, azt hiszem, bátran és nyíltan kimondhatjuk, hogy a felsorolt nemzetek közt levő nagy különbségek oka az illető népek protestáns avagy kaiholikus voltában rejlik.

A katholicísmus nyomasztó sulylyal nehezedik követőire. Megbénítja, elzsibbasztja az egyesek és nemzetek legjobb erőit. Mert a katholicismus theokratiai elvénél fogva „minden akar lenni mindenekben.“ Mig viszont a Protestantismus emelőleg, a szellemi és erkölcsi erőket kifejtőleg hat egyesekre és nemzetekre. A két irány között ez az elvi különbség: a katholikus felfogás szerint a dogmák változhatatlanok és örök érvényűek; mig protestáns szempontból a dogmák és hitvallások alárendeltebb helyet foglalnak el, inkább csak történelmi értékűek. — Vagyis, hitvallásra szüksége van a vallásos társulatnak, hogy más társulatok, vagy, ha úgy tetszik, egyházakkal szemben kifejthesse álláspontját vagy nézeteit egyes kérdések felől. Ámde az idők folyamán, nem az igazság, hanem az igazság felől való felfogásunk módosulhat, töké" lyesbülhet. A keresztyén hitczikkeknek az a rendeltetésük, hogy az isteni igazságok megértéséhez, Krisztus megismerésére és követésére mindjobban elvezéreljenek, s mig ezen czélnak megfelelnek, kétségkívül kötelező erővel bírnak; de ha ama czél elérésében akadályoznak, jobb és helyesebb hitczikkel cserélendők föl. Nem szeretném. ha valaki azt olvasná ki ezen sorokból, hogy a hit czíkkeket kevésre becsülöm. Egyátalán nem, csupán azt akarom mondani, hogy hitünk fájáról a fattyúhajtásokat gondosan le kell nyesegetni, a már mondott okból. Utalhatok é tekintetben a katholicus egyházra, melyben az idők folyamában olyan hitczikkek fejlődtek, a melyek Krisztustól inkább eltávolítanak, mint hozzá közelebb visznek. Ilyenek pl. a szentek tisztelete, a Mária cultus, a pápa csalatkozhatlansága etc.

A katholikusok büszkélkednek ezzel a dogmatikai változliatatlansággal s lenézik, ingatagnak, bizonytalannak nevezik a protestáns hitrendszert. Azonban épen az a körülmény, a mi által sokaknak imponál, s a miben látszólag legnagyobb ereje rejlik, fogja rá hozni a végveszélyt. A történelmi fejlődést ignorálja s ez az ignorálás nagyon is megboszulja magát. Mint fönnebb emlitém, sok hitczikke eltért már az evangeliomi alaptól. Lejtőre jutott s különösen 'a pápai infallibilitással elzárta maga elől a visszatérhetés útját, s ki tudhatja, hova jut végre ? A fejlődés törvénye szerint az következik, hogy a pápát földi Krisztusnak deklaralandják. Ezzel a katholikus felfogás és az evangelíom s a modern miveltség között mindig nagyobb lesz az ür, a szakadás.

A merev dogmatikai változhatatlanságból folyik a másik elvi különbség, azon helyzet, melyet a kath. és prot. egyház a tudománynyal szemben elfoglalnak. A katholicismus magát az igazság letéteményesének tartván, csak azon eszmék hirdetését hajlandó engedélyezni, a melyek hitelveivel összhangzanak. Mig a Protestantismus elismervén az Istentől adott ész szabad használatát s bízván az igazság diadalában, nem fél a különféle eszmék és gondolatok hangoztatásától'. Jól tudván, hogy bizonyos eszmék, bármily közkelendőségnek örvendjenek is egyelőre?

de ha nem igazság a magvuk, el fognak etn észni. mint a buborék, mig ha igazak, nincs jogunk eltiporni azokat, bárha fájdalmasok legyenek is azok. Innét van, hogy a kath. egyháznak azon szomorú szerep jutott, miszerint a gondolat és lelkiismereti szabadság ellensége legyen. Csak az utóbbi évek izgalmaiban is hallhattuk a katholikus cleius felszólalását hazánkban a lelkiismereti szabadság nevében. De a midőn csupán a saját lelkiismeretűket vették figyelembe, mig a másokéval a legcsekélyebbet sem törődtek. A Protestantismus pedig egyrészről, mint a gondolat és lelkiísmeret-szabadság után való törekvés szülötte, más részről annak védője, a tudomány és ismeret egyik fő forrásává, védőjévé lön. S ha ma mára katholikus tudósok nem kénytelenek úgy teuní, mint egykor Des Cartes, aki kath. hithüségét kimutatandó szent képekkel aggatta körül kalapját, — de azért philosophálni a protestáns Hollandiában ment az annak kösz hihető, hogy a prot. felfogás sok rést tört a katholikus gondolkodás sánczain.

Ugyancsak a dogmák változhatatlanságából következik a kath. egyház hatalmi törekvése. Előtte legnagyobb érdem az egyháznak való engedelmesség. Ami végelemzésében nem egyéb a Clerusnak való engedelmességnél a hit és erkölcs dolgában ép úgy, mint a politikában. Csak néhány éve, hogy a pápa rá parancsolt a franczía royalistákra; hogy a köztársaságot pártolják — és azok — nagyrészt meg is fogadták a pápai parancsot. Mig a protestántismus tiszteletben tartja a Megváltó mondását: „megismeritek az igazságot és az titeket szabadokká teszem“ Ez az elvi különbség végtelen hatással van a gyakoilatí életre. A katholicismus gyámkodik követői fölött s azokat kiskorúságban igyekszik tartani folyton, mig a Protestantismus híveit önállóságra igyekszik növelni. Ebben rejlik annak a titka, hogy a protestáns népek hatalmasan emelkedtek és emelkednek a szellemi, erkölcsi és anyagi téren — mig a katholikus népek messze elmaradnak, s ha szabadságra jutnak is, azzal élni nem tudnak.

Ebben fekszik annak az oka, hogy a kath. népek és társadalmak folyton forronganak. Mily más képe vau a protestáns, pl. az angol társadalomnak! A socialis kérdések ott is foglalkoztatják az elméket. S az az egoistikusnak nevezett nép nagyszerű dolgokat mivel. A főurak leszállnak a néphez, magok is hirdetik az evaugeliomot, foglalkoznak a munkás kérdésekkel, a szegényeket, az ügyefogyottakat felkarolják, erkölcsileg, anyagilag támogatják. S ott a sociálisok is békés uton món látnak a társadalom átalakításához. A társadalmi nyomorúságok a contínens alsóbb osztályaira sem nehezkednek súlyosabban, — és itt mégis valóságos felforgatok. A magasabb osztályok nem igen igyekeznek köztük terjeszteni a felvilágosodást, inkább a szuronyok hatalmára támaszkodnak. Az Ínség kiáltásait hatalom szóval akarják elnyomni. S azok a szegény nyomorultak érezvén bajaikat, de orvoslást, segélyt nem találván az ultima ratiohoz, a bombához, a tőrhöz folyamodnak. A belga, a francia, az olasz és a spanyol socialisták naponként hallatnak magokról valami iszonyatosságot.