Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-06 / 40. szám

1531

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP-632

A konfirmáczióra való előkészítésről.

A levegő folytonos áradásban van, s hullámzik szélcsend idején is; de megtisztulására, egészségessé tételére viharok mozgalma, vagy a légkörnek fagypont alá hiilése .szükséges. A vallásos élet levegője is egészségtelen lesz, ha akár a léleknek *zűgó szele meg nem rázza, akár a kedvezőtlen körülmények hidege fel nem frissíti, melegítő elevenebb mozgásba nem hozza az egyháztagok érzelmeit, gondolkozását.

Ez állítás igaz voltát szemmel láthatjuk tulajdon egyházi életünkben.

Az az üdvös mozgalom, melyet reformácziónak nevez a történettudomány, illetve azon mozgalomban az Urnák lelke, nemcsak emberi lelkeket ragadott magával, de sok egészségtelen baczillusoktól tisztította meg a hit-élet levegőjét; s hogy az egészségessé lett. s mig az üldözések hidege Látott, egészséges is maradt, mutatja reformátoraink, s a megtisztított vallásért mártír-halált halt őseink nagy munkabíró, lélekért testet feláldozni képes ereje, protestáns eleinknek nagy áldozatkészsége.

Az üldözés ideje elmúlt, szélcsend következett, állapotaink, — érezzük, — nem egészségesek. Hol keressük a kedvezőtlen irányban való változásnak okait, hol a gyógyulás forrásait ?

Kétségen kívül voltak egyéb okok is, melyek közreműködtek, hogy az egyházunkhoz tartozók hit-élete dekadenssé legyen; de jelentékeny szerepe volt és van a szomorú eredmény kifejlődésénél a vallásos élet vezérei, a lelkészek működésének, s működési eszközeik fogyatékosságának.

Nem tartozik tárgyamhoz itt azt fejtegetni, minő szabású és arányú mulasztásokat követett el a béke utolsó századában református lelkész-testületünk a hit-élet fejlesztésének egész mezején és pedig akkor, mikor más felekezetek papságának eljárása nem csak felvilágosító példa, de vád hatásával is lehetett volna naponként szemei előtt, mily tévesztett irányú több tekintetben lelkészeink iskolai képeztetése • kényelem szeretettel sem vádolom azokat. Csak azt említem meg, de ezt a házak tetejéről kiáltom: — nem minden tekintetben helyesen fogta s fogja fel hivatását, nem fordított s fordít napjainkban sem kellő súlyt helyes irányban való használatára anuak a mi ha bem egyedül való is, de lőfegyvere az egyháztagok vallásos életének fentartására s fejlesztésére: a tanításnak.

Nem mondom, hogy a ref. lelkész nem tanít, azt sem hogy lenne oly tér, melyen a tanítást elmulasztaná. - Egész életünk, reggeltől mind estéiglen tanítás; sőt Xikodémusokkal még éjszaka is van találkozásunk. Tanítjuk az ölünkbe vett kisdedeket, a házasság ajtaján belépő ifjakat, tanítunk — vigasztalás helyett, — a koporsónál is.

De miként s mily eredménynyel tanítuuk ?

Úgy, miként Toféusz Mihály uram, vagy mondjuk, Tóth Ferencz tanított a maga idejében. Pedig a vallásos tudat fejlődött azon idők óta és a vallásos szükségek sem egyformán elégíthetők ki minden időben, adjuk, s csak a kiszabott időben adjuk hideg tudományosan azt, mit téjnek italában kellene nyújtanunk egy részről s kovás puskákat használunk más részről az ismétlő fegyverek idejében. Így lesz azután az eredmény, miszerint munkánkban kedvetlenitőleg magunk érezzük, hogy karddal vágjuk a levegőt, s azon panaszszal hagyjuk el munkánk mezejét: hiába munkálkodtam, hiába és haszontalanul töltöttem el időmet, mások, a szemlélők pedig látják, hogy hatásunk gyengül, s egyházunk népének vallásos élete hanyatlik.

Talán nem a só izetlenült meg. Csak mi mulasztottunk, hogy az idők haladásával nem változtattunk tanítási rendszerünkön , s nem csak nem teremtettünk & kor és viszonyok igényeinek megfelelő új segédeszközöket, de a meglevőkön is hosszu időközök múlnak el javítás nélkül.

Igyekezem megbizonyitani állításom igazságát egy szertartásunk, a hiterősités, konfirmáczio körül való eljárásunknál.

A keresztyéuség kezdetében a keresztség mellett kéznek főretevésével vették be a kateehuménusokat az egyház tagjai közé. Ünnepélyes cselekmény volt a kéz rátevés, a szentlélek közlésének jelképezője volt az a régiek előtt, alkalmas eszköz a vallásos érzés ébresztésére, emelésére. Annyira fontos dolognak tartatott később isT hog}^ idővel a kereszteléstől külön álló sakramentummá emeltetett az egyházban. Ezen sakramentomi jellegét nem ismervén fel az írásból a reformátorok, ellenhatásul leszorították a cselekménynek a vallásos életben elismert fontosságát; mert a későbbi egyház szentség jelleget adott annak, mivel az ős egyházban nem birt, s az eredti tisztaságra törekvő egyház, a bontás lázas munkájában, tovább ütött a kellő térnél, csekélyebb jelentőséget tulajdonított annak, mint a melylyel az ős egyházban és öniéuyegében is birt s száraz szertartássá engedte lenni, melyben meg van u?yan a fogadástétel is, nem kéznek fő rétételével, de kézadás által, az egyház önálló tagja közé val«> felvétel is; de melynek főtartalma, legtöbb időt igénybe vevő része legalább a legnagyobb tömeget adó falusi gyülekezeteink népe szemében, sőt magukra a kouiirmándusokra uézve is, — a vizsga, a tudományos rendszerbe foglalt keresztyén hit és erkölcstan betanulásának megbizonyitása lett.

Száraz, unalmas szertartás, melynek talán volt értelme akkor, mikor a zsidó és pogány vallásokról ártérieket vették fel a keresztyén egyház tagjaiul, amikor % hitben erős keresztyének óvakodtak attól, hogy a hit tisztaságát meg ne zavarja s zavarhassa egyetlen kétes tag is, mikor a felnőtt, önálló gondolkozást! képességgel bíró emberre nézve is dicsősségnek tekinteteit, ha bevétetett az egyház tagjai sorába, de, — véleményem szerint , — nincs értelme napjainkban, midőn keresztyén szülőktül származott, eddig is hitfelekezetüük tanaiban nevelt 12 éves gyermekekkel állunk szemben; mikor nem csak nem vetjük ki a gonosz embert magunk közül, mint különben Pál apostol kívánná, de lázba esünk arra » gondolatra, ha egy-egy beteg tag, ki pedig át viheti betegségét sok még egészséges tagra, el akarja hagyni egyházunkat; s mikor megelégeszünk kevés tudással is, hol annak elegendő mértéke nincs meg, s tudatlanság miatt