Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-09-22 / 38. szám
601 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 602 intézet, melynek múltja oly szép volt, jövőben még szebb legyen! Kívánom, hogy a mai nap, egy még szebb jövőnek kiinduló pontja legyen, hogy sok jó hazafit bocsásson ki kebeléből a most megkezdődő új ezredévben, s hogy ezek a haza javát előmozdítsák. Majd Darányi Ignácz főiskolai gondnok emelt poharat s a közönség lelkesült tetszésnyilvánításai közt tartotta a következő beszédet; Mélyen meghatva hallgattam Zsilinszky államtitkár ur gyönyörű szavait, melyekben főiskolánk múltjáról, történetéről emlékezik meg. A mi főiskolánk múltja s története egyszersmind egyházunk múltja, története is. A mi hányattatás van ebben, az el van feledve: de a mi dicső volt, az emlékezetben marad, — maradjon is mindenkor. De midőn én régi dicsőségről szólok és régi fénynél kívánok gyújtani, nemcsak a mi eleink dicsőségét értem, hanem azokuak érdemét is, kik eleinket támogatták, velük értünk vérüket ontották. Mi ezt tisztelt uraim máskép nem hálálhatjuk meg, mintha akkor, a midőn egyházunkat és iskolánkat szolgáljuk, úgy szolgáljuk, hogy a haza, ennek dísze, haladása szolgálva legyen, Azon jeles szavakból, a melyekben uagytisz. gondnok-társam a főiskola épületét felavatta, megértettük, hogy e főiskola köveit hordani, falait fölemelni más felekezetű honfitársaink is segítették. Mi ezt máskép nem hálálhatjuk meg, mint úgy, ha tárt karokkal fogadjuk be a más felekzetüek gyermekeit, ha e főiskola nemcsak a tudománynak központja, hanem az emberszeretetnek, mit a Megváltó hirdetett, melengető tűzhelye lesz. Mi nem viszonozhatjuk máskép az ő munkásságukat, mint ha e főiskolában azt. tanítjuk és hirdetjük, hogy oly kicsiny nemzet, mint a mienk, csak úgy állhat meg, ha bennünket testvéries összetartás vezet. Ezekután tehát poharamat emelem azon más vallást követő polgártársainkra, kik e főiskola emelésében velünk együtt munkálkodtak, s hogy közülök egyet kiválaszszak, ki mindnyájukat képviselve városunknak is legelső polgára,— poharamat emelem gróf Esterházy Móricz Ú Excellencziájára, kívánva, hogy Isten sokáig éltesse. Szép és nagy figyelmet keltő szavakkal tolmácsolta a debreczeni főiskola s a tiszántúli egyházkerület üdvözletét, mint azok képviselője, Csihy Lajos theol. tanár. Dr. Németh Antal tankerületi főigazgató a tanári kart, Kis Ernő főgymu. igazgató Vargyas Endre kir. tanfelügyelőt, | László József a tanári kart, Vargyas Endre pedig László József főisk. tiszteletbeli főgouduokot köszöntötte fel. Végül Tisza Kálmán szólott a szokott érdeklődés és figyelem közepette: Előttem szólóval tökéletesen egyetértek abban, midőn László Józsefet legtiszteltebb tagját az j egyházkerületnek, üdvözölte. (Hosszas éljenzés.) Örömmel emlékezem meg azokról, a melyeket ma hallottunk, hogy iskolát építettünk Istennek, hazának, tudománynak. Hallottuk a hivatkozást őseinkre, kik teljesítették kötelességeiket, hallottuk azt is nagy igazán, hogy a jövőben csak úgy maradhatunk meg és haladhatunk, ha a fejlődő kor igényeihez szabjuk eljárásunkat. Ez mind tiszta igazság. Ma is azt hiszem, a hazát nem szolgálhatja az, a ki híven nem teljesiti kötelességeit Isten iránt és nem szolgálja a tudományt (éljenzés). De Uraim! Az idők nézete és a kötelesség teljesítésének alapjai között változás van, a kötelesség és a teljesítés módja között különbség van — itt, midőn főleg a hazáról, beszélünk eszembe jut — mert hiszen a haza és család nem ellentétes fogalmak; mert a családból áll a nemzet, s a nemzet tartja fenn a hazát, — eszembe jui, mit egy oly családanyától gyermekkoromban hallottam, a kinek párját adjon a jó Isten: — „Hiába mondják nekem hogy úgy szeretnék meghalni tudni a hazáért, — meghalni csak egyszer lehet; de e népet szeretni, mindenkor szolgálni s az önfeláldozást a hazáért gyakorolni, ez az igaz hazaszeretet!“ Emelem tehát poharamat azért, hogy megtartva az elvet, az irányt, melyet a kötelességteljesitésében őseiuk vetettek, — szolgálva Istent, hazát, előmozdítva a tudományt, — mindeunapi munkánkban önmegtagadássa, érzelmeink és vágyaink leküzdésével, a változó időknek megfelelő módon teljesítsük hazafiai kötelességünket. (Lelkes éljenzés). Az ünnepségek sorát az „Ifjúsági segítő-egyesület^ javára rendezett s pompásan sikerült tánczmulatság zárta be, melyen oly nagy közönség vett részt, milyet a Griff fogadó nagy tánczterme igen kevésszer látott. B. L Alkalmi óda. Irta: Antal Géza. A templom áll. — Negyedfél század évnek Emlékeit öröklik e falak. Negyedfél század, mint órjás szövetnek Áraszt reájuk fénylő sugarat. Hatalmas főur hitben buzgó lelke, Az tette le az első talapkövet; Hit és tudás volt az, mi meg növelte, Hogy századokkal szemben nézhetett. Ez volt, a mi ezernyi szenvedésben Fenntartja a már csüggedő erőt, Midőn tanárja gályák rabjaképen, Békék közt vonja a gyászevezőt; Midőn rászállt a száműzés keserve S otthont egy kisded helységben talált; És megcsonkultau. bénán földre verve, Egy szebb jövőnek várja hajnalát. És jött a jobb kor; nem rab már az eszme, Az ősi „alma mater“ is szabad! Nagy alkotók! emléketek övezze A hála, mely szivünk mélyén fakad. Egy hon hallgat tudósaink szavára: Történelem, természet, bölcselet . . . Innen megy ki a nemzet csalogánya, A nagy mesélő itt nyer ihletet.
