Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-08-04 / 31. szám
487 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP merni; hogy az egyház a rang és gazdagság iránt igen sokszor a keresztyén elvvel össze nem egyeztethető alázatosságot tanúsított; a mammon szolgálata Isten házában is igen gyakori; az egyházi társadalmakba is befurakodott — fájdalom — a kalmárszellemü concurrentia. Az egyháznak a föltétlenül elhidegülésre vezető efféle okokat el kellene távolitania. Az egyház szolgáinak mindent el kell követniük, hogy gazdagot és szegényt egyesítsenek a keresztyén egyenlőségben és testvériségben. De attól nagyon óvakodjanak, hogy a szegényeket előítéleteikben megerősítsék. Az osztályok versengésében nem az a kötelességük, hogy egyik vagy má^ik pártra álljanak, hanem inkább, hogy a párt-előitéletek^n es szenvedélyeken felül emelkedve, mindegyik pártnak megmondják az igazságot szeretettel. A közönséges politikusok e mai demokratikus korunkban azoknak szoktak hízelegni, akiket népnek hívnak; ha igy járnak el a lelkészek is, akkor kárt tesznek a közügynek s nagy sérelmet követnek el az isteni igazságon. A szegényeknek bizonyára különös igényük van az egyház és szolgái részvétére, segélyére. A szegények iránt tehát a könyörülő szeretet lelkét kell keblünkben hordozni, miként ezt Jézus is tévé; támogatni a nyomor enyhítésére czélzó minden bölcs rendszabályt s arra irányuló törekvést, hogy a nyomorral küzködő tömeg kedvezőbb életre tehessen szert. Az egyház szolgáinak mindig kell annyi bátorsággal birniok, hogy a hatalmasoknak a gyengébbekkel szemben elkövetett igaztalanságai ellen óvást emeljenek. A gazdagok között nem kis számmal vannak manapság olyanok, a kik az egyház iránt csak azért mutatnak némi jó indulatot, mivel benne a rendőri hatalom használható szövetségesét látják, melyeknek rendeltetésük, hogy osztályérdeküket védjék. Az egyháznak ezen színlelt barátai távolabb vannak Isten országától, mint a saját eszményéért önzetlenül lelkesedő socialdemokrata. Az egyháznak az ilyen gazdagokkal szemben szintén teljesítenie kell kötelességét. Fel kell előttük mutatni a gazdagsággal együtt járó felelősséget, kötelességeket, az abból folyó megkisértést és veszélyeket, emlékeztetni kell őket arra, hogy ők csak sáfárai a rájuk bízott vagyonnak, tehát azzal e szerint kell gazdálkodtok. Kétségtelen, hogy az egyház többet tehetne, mint tett eddig, a socoalista kérdés megoldására, az evangyeliom erőteljesebb prédikálása s a belmissio minden philanthropies munkáiban való buzgóbb részvevés által. Ellenben nem feladata, hogy socialis kérdések határozott megoldását adja, és szolgáinak az ilyenek feletti eszmecserében a legnagyobb előrelátással kell résztvenniök, különösen, ha munkások és munkaadók között vitássá vált a kérdés, az interveniálás tekintetében igen tartózkodóknak kell lenniük. Hivataluk nem ad nekik arra jogot, hogy egyik vagy másik félre nézve rendelkezéseket tehessenek. Rájuk nézve igen sokszor fölötte bajos, vagy épen lehetetlen a vitás kérdéssel egész szabatos megismerkedni. Közbenjárásukkal tehát téves vélemények keletkezését koczkáztatják meg, ezzel összefüggőleg az ellenségeskedés és nyomor tovább húzódását, s igy a vesz488 tes félnek annál nagyobb csalódását. A legjobb a mit a munkásokért tehetnek az, hogy biztatják őket az önségélyre társulatok alakítása által; de nem ám a socialis harcz czéljából, hanem gyermekeik nevelése s társaik segélyezése tekintetéből, hogy azok hivatásuknak megfelelni tudjanak s ez által szívesebb érintkezés fejlődhessék ki munkások és munkaadók között. Az egyház politikai befolyása annál nagyobb és üdvösebb leszen, minél inkább távol tartja magát minden politikai párturalomtól s feladatának csak azt tartja, hogy az idvezitő igazság és Isten szent akarata érvényesüljön minden személyválogatás s az opportunitásra való tekintet nélkül. Csak igy fejtheti ki azt az óriási hatalmat, a melylyel felruházhatott a népek üdvére s a társadalom újjá szülésére. Akkor majd elismeri alvilág, hogy mennyit köszönhet neki; hogy az államnak sokkal nagyobb előnyt nyújthat, mint az neki; hogy a szivekre sokkal nagyobb befolyást gyakorolhat, mint bármely más hatalom, s a nyilvános életnek üdvét és békéjét csakugyan léire hozhatja. A P. K. Z. után Y. f Válasz az Eszrevételek-re *)• Az Őrálló szerkesztőjének szívességéből megkaptam a Dunántúli Brot. Lap 28-29. számait, a melyekben Csizmadia Lajos lepsényi lelkész ur, Drummond : Természeti törvény a szellem világban czimü müvének fordítója, észrevételeket tett a nevezett műről az Orállóban megjelent bírálatomra. Engedje meg t. Szerkesztő úr, hogy az audiatur et altera pars elvénél fogva lehetőleg röviden válaszolhassak Csizmadia úr észrevételeire, nem annyira azért, hogy őt felvilágosítsam, álláspontom valódi értelme, meggyőződésem becsületessége felől, — az ő elfogultsága, mint czikkéből látom, sokkal nagyobb, minthogy az ő házának ablakain a felvilágosítás bármely sugara áthatolhatna, — hanem e lap olvasói iránt való tiszteletből, hogy a Csizmadia ur részéről jövő egyoldalú iuformatio után, miután nagyobb részben nem olvasták kérdéses bírálatomat, lássák az érem másik oldalát is, s igy módjuk legyen a kérdésben helyesen Ítélni. Csizmadia ur észrevételeit negative a türelem hiánya, positive nagymérvű elfogultság jellemzi; a kettő különben rend szerint egy ütt szokott járni. A türelem felől valószínűleg úgy gondolkodik, mint Schlauch cardinalis, hogy t. i. az nem keresztyén erény, mert egy cseppet se gyakorolja; tisztelni a mások meggyőződését, elismerni, hogy talán ők is az igazságra törekesznek, habár más utakon is, — ez nincs benne az ő erköcstanában. 0 az ellen nézetnek nemcsak jogosultságát tagadja meg, hanem *) Szives készséggel adunk helyet e válasznak nemcsak az audiatur et altera pars méltányos elvéből kifolyólag, hanem azért is, mert az ellentétes nézetek ily eleven feltüntetése csak segit feltalálni az igazságot, a mely a vita lényegét tekintve — meggyőződésünk szerint — közelebb áll t. mnnkatársunk, Csizmadia L. ur álláspontjához, mint Rácz Lajos úréhoz. H. szerk.
