Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-13 / 2. szám
19 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 20 haszmí intézmény. De hát, valljuk be őszintén, hogy ez a tűrhető állapot sincs mindenütt meg. Mi nálunk rendszerint a helyzet signaturáját az apostol eme szavai adják: „Látok az én tagaimban más törvényt, mely az én elmémnek törvényével ellenkezik“. Mi a legtöbb esetben feledjük, hogy „különb-különb ajándékaink vágynak a nekünk adatott kegyelem szerint .. . akár szolgálat, forgolódjunk a szolgálatban .... a ki tanitó a tanításban . . . egymásnak tisztességgel legyetek“; hogy „az egyházi szolgálatokban is különbség vagyon, de ugyanazon Ur“. Különösen pedig feledjük, hogy a mi egész élethivatásunk kifejezést nyer az apostol eme szavaiban: „Az Urnák szolgáljatok“. Semmiségünk őszinte érzésének a hiánya nem engedi azután felismernünk, hogy a világ-egyetem életében mi még a paránynál is kisebbek vagyunk; hogy „nem mondhatja a szem a kéznek: nem szűkölködöm nálad nélkül.“ Amit az iró keserű gunynyal kéid: „Szükségesnek véled tán magad, nélküled a világ sem halad?“ mi azt saját drága úri személyünkkel őszszefüggő positiv igazságnak veszszük, s igy balga együgyüségünkben elhiszszük, hogy a világ sorsa mi rajtunk fordul meg. Ez a felfogás magának érvényt szerzendő, az egyházi életet alapjában ingatja meg. Ha meg azután nézzük a közöttünk lelkészek között uralkodó viszonyt, hát lehetetlen föl nem sóhajtanunk, hogy mennyire ismeretlenekké lettek előttünk az apostol szavai: „Az egyházi szolga ellen vádolást bé ne végy.“ Az Urnák alázatossággal és szerénységgel ékeskedő, igazán hivatott szolgájára nézve mily alkalomszerűvé vált má már az ironikus apostoli nyilatkozat; „Nem merjük magunkat elegyiteni és egybehasonlitani némelyekkel, akik magok dicsérik magokat, de nem veszik eszükbe, hogy ők magokhoz mérik,., és hasonlítják magokat. De mi nem kérkedünk azokkal, a melyeket Isten nekünk nem mért, hanem annak a mérő regulának mértéke szerint dicsekedünk, melyet Isten mért nekünk.“ Sok felé megfordultam életemben; nem egyezer volt alkalmam ugyanazon társadalmi állású egyének körében tölthetni huzamosabb időt. Nem állítom, mintha tán azok jó részénél az egymás iránt való tökéletes testvéri szeretet megvalósulását tapazztaltam volna; de azt jó lélekkel mondom, hogy oly szeretetlen nyilatkozatokat csak igen ritkán, nagyon elvétve hallottam, mint lelkésztársaimtól lelkésztársaimról, úgy hogy szinte önkénytelenül támadt bennem az a föltevés, hogy mi talán saját fogyatkozásainkat elenyésztethetni, kicsinységünket nagysággá vdltoztathatui véljük, ha atyánkfiáit ócsároljuk, mintha soha még hirét sem hallottuk volna annak, amit Pál apostol mond : „Hogyha egymást marjátok és elnyelitek, meglássátok, hogy viszontag egymástól meg ne emésztessetek.“ Annyira eltávolodtunk a mi nagy mesterünknek az Ur Jézus Krisztusnak békesség szerzésre, a megbocsátásban való készségre, szelídségre, türelemre, egymás jóakaratu megítélésére, ha szükség, egymásnak a szeretet leikével megfeddésére, dorgálására intő szavaitól, hogy állítólagos sérelmeink orvoslásáért azonnal a világi hatósághoz folyamodunk egymás ellen. Az atyafiu atyjafiával törvénykezik. Ne kutassuk most azt, hogy ez a viszás állapot mi módon jött létre, hogy annak keletkezésében és kifejlődésében minő szerepet játszott az eg3Űk másik napi lap által a diploma alapján szánandó hízelgésből osztogatott, s még szánandóbb lelki szegénységből kérkedésre alkalmid használt tekintetes czim, vagy pedig a protestáns lelkészség fogalmával merev ellentétben álló hierarchikus tendentia, ezzel összefüggöleg a megilletőnél magasabb czim követelése, kícsinylő lenézés, ellenvéleményt tűrni nem akaró föltétien rendelkezésjog kívánása, vagy plane képzelt mellőztetésünk az állomások elnyerése, köztisztségek betöltése alkalmával, tehát vélt értékünknek és érdemeinknek nem kellő méltatása. Ne recrimináljunk, hanem vall juk be őszintén, hogy „peccatur extra et intra muros“ és iparkodjunk a legszentebb czél szolgálatában utógondolat nélküli összetartással szüntetni meg e viszás állapotot, enyésztetni el annak üdvtelen következményeit. Csak az a kérdés hogyan? Hát csak úgy, a mint azt Pál apostol megmondotta: „Ne leg}7etek íoglalatosok híjába való beszédekben.“ „Légy példa a beszédben, a nyájaskodásban, a a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.“ „Az egyházi szolgák, kik jól forgolódnak, kettős tisztességre méltóztassanak, főképen p»~ dig azok, akik munkálódnak a beszédben és tanításban.“ „A parancsolatnak vége pedig a tiszta szívből, jólelkiismeretból és igaz hitből való szeretet.“ s.—
