Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-14 / 41. szám
647 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 648 tapasztalatomból és csak egy egyházmegye köréből vettem s onnét is csak a legkirivóbbakat. Távol van tőlem, hogy azok után, miket mondtam, felkiáltsak: ime ennyire nem felelnek meg a papok tettei szavaiknak; imé, a kik vizet prédikálnak, bort isznak! Imé, a só megizetlenült. Ez túlzott s azért igazságtalan Ítélet volna. De azt már kénytelen vagyok megvallani, hogy aránylag sokan vannak, a kik hűtelenek a zászlóhoz, melyre fölesküdtek; sokan árulói lettek annak a szent ügynek, melynek előmozdítóivá Ígérkeztek; sokan vannak, kik csak a szószéken kiáltják : Krisztus, Kiisztus, az életben pedig: Világ, világ! Kénytelen vagyok megvallani, hogy nem járunk el helyesen, se a vétkesek, se önmagunk, se a köz egyházi érdek iránt, mikor, hogy úgy szóljak, szabad folyást engedünk a törvénytelenségeknek, a bűnöknek. Ok megátalkodottakká lesznek, minket rossz hírbe kevernek fa pesti egyházi lapban pl. az volt: „az esperesek lopnak“) munkakedvüuket is bénitják. Kénytelen vagyok továbbá megvallani, hogy a papi tekintély lerombolásában, a nép irántunk való bizalmának megingatásában, helyenként teljes töukretételébeu fő részük azoknak a képmutatóknak van, kikre első sorban illik Ezsaiás e kemény Ítélete „ez a nép csak szájjal tisztel engem, de szive távol vagyon tőlem“. A kik olyanok, mint az útmutató fák, csak mutatják az utat. Ez a seb a mi legégetőbb bajunk s talán mert az a legfájóbb, azért nem mernek a hírlapok nagyszámú doktorai ehhez nyúlni. Pedig — miként Kálvinról mondja egy történész, hogy ő éles késsel metszette ki Genf testéből a rákfenét: úgy ki kell ezt metszeni nekünk is; a mig ez a betegség oly mértékben dúl az anyaszentegyház testében, mint ma: addig bármi sok szépet és jót tegyünk is egyébként, nem leszünk épek, csak olyanok leszünk, mint a kívül piros, de belül férges alma. A sorsunk se lesz más! Ama hivatolt jelentés szerint az illető egyházmegyében „az anyagiakban haladás mutatkozik“. — Erre Braun generális sup.-nek e szavaival felelek: „Az a munka, a melyik sajátképpeni czélját elhibázta, szüljön bár más vonatkozásokban akármennyi jót, mégis csak elhibázott munka. Ha a mi munkánknak első, lényeges czélja az, hogy szolgálatunk folytán lelkek térjenek meg: úgy ami munkánk is elhibázott, ha hiányoznak a megtérések; és e szégyent nem mossa le az a dicséret, a mi más vonatkozásban talán megilleti ; életében, mint tükörben mutassa fel az erkölcs hóditó szépségét“. Pap G. * Nem helyesen fogják hát fel a lelkészi havatalt azok, a kik csak olyannak tartják azt, mint talán a jegyzői hivatalt, a kik megvannak magukkal elégedve, ha az irodai munkát több kevesebb pontossággal elvégezik s az istentiszteletet pontosan megtartják. Ez a legkevesebb, a mit ha hivatalukban megakarnak maradni, tenniök kell. De még akkor se feleltünk meg hivatásunknak, ha néhány épületet építettünk, egy kis tőkét szereztünk; ez is Czélja működésünknek az igaz, de nem első rendű. A mi első rendű teendőink az, hogy a lelkeket Krisztushoz, a Krisztus által Istenhez vezéreljük; erre pedig nem elégségesek azok az inkább csak külső munkák, miket előbb említettem. Hogy hát mit kell tennünk? Követni kell azt a jó pásztort, kiről Jézus ezt mondja: „mikor kibocsátja az ő juhait, előttük megyen, és a juhok ötét követik, mert az ő szavát ismerik; idegen pásztort pedig nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegeneknek szavukat“. (Ján. ev. ÍVJ Tehát: elöltük megyen és nem hátul pirongatolózik. Vagy a mint Pap Gábor püspök mondja : „saját életében, mint tükörben mutatja fel az erkölcsnek hóditó üzépségét! Ezeket kívántam fölemlíteni a belmissio megkezdésére való tekintettel magunkról magunknak. Ha azt akarjuk, hogy népünk bizalommal legyen hozzánk, hogy hallgasson szavainkra: tüzzük ki a zászlót, melyre az van Írva : „a jó pásztor a juhok előtt megyen“. Kis József. f Szemelvény Szent Ágoston coníessióiból. Aurelius Augustinus, ismertebb néveu Szent Ágoston hippoi püspök, az afrikai kér. egyház nagy kitűnősége s az egész keresztyénség egyik nagy alakja. Az egyházi atyák között a legnagyobb és legbefolyásosabb vala. Ifjabb korában mint az ékesszólás tanulmányozója és tanára az ókori classicai irodalom termékeivel művelte és élesítette elméjét. Iratait világosság és mélység és dialectical iig}Tesség jellemzi. Munkálkodása a theologiaí irodalomban korszak alkotónak mondható. Vallomásaiban az Urnák számol be lefolyt életéről. S épen mivel a Mindentudó előtt Írja élete történetét, őszintén, imaszerü komolysággal és ünnepélyességgel Írja azt le. Balgaságait, vétkeit, büueit, tévelygéseit nem tagadja , nem szépíti, hanem alázattal vallja meg. S dicsőíti Istent, a ki őt a Krisztus helyes ismeretére elvezérlé s a keresztyéni életben megerősité. Leírja pedig mindezeket azért, hogy embertársai elméjét és vágyakozásait az Ur felé irányozza. Nálunk a patristika meglehetősen el vau hanyagolva, pedig legcsekélyebb okunk sincs az ős-egyház nagy alakjaival való közösséget megtagadni, vagy teljesen másoknak engedni át. Azt hiszem, uem lesz érdektelen e lapok olvasói előtt belepillantani a régi idők eme nagy emberének lelkiiletébe, gondolkozásába. Az igaz, hogy „más idők, más emberek.“ Igaz, hogy minden időnek, kornak meg van a maga iránya, mozgató szelleme. De némileg az is igaz, hogy „semmi nincsen uj dolog a nap alatt.“ Az embereknek élete történetében, — minden időkön keresztül bármennyire különbözzenek is nézetük, gondolkozásuk, vágyaik és törekvéseik, — van valami egyetemes, rokon vonás. Az nevezetesen, hogy tévedéseken és botlásokon keresztül jutunk el az igazsághoz. Ha egyéb nem, már ez a közös emberi vonás elegendő érdeket kölcsönöz a „vallomásoknak.“ • ■ -■1 ■ .
